1. Nem merek belegondolni sem...
Tévesen gondoljuk, hogy az élet és halál közt oly nagy a különbség. Az átmenet sokkal könnyebb, mint gondolnánk.
Némelyek már születni is úgy születnek, hogy szájukban van a vér íze. Ilyen vagyok én is.
Ez előtt soha nem gondoltam volna, hogy az élet és a halál között van átmenet. Soha nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy az ember esetleg "élhet" másképp is, mint normálisan. Egészen mostanáig.
- Jó reggelt Hugi! Boldog szülinapot!
Reggel. Nálam ez csak rossz dolgokat jelent: nyomottság, nyűgösség, makacsság...
Pedig ma van a szülinapom. Boldognak kéne lennem vagy mi, de én nem érzek semmi különöset, csak a szokásosat. Azt, hogy reggel van és hogy fáradt vagyok...A nővérem bezzeg...Ő akár még hajnalban is képes olyan lenni, mint egy energiabomba. Én - mint mindenben - pont az ellentéte vagyok.
- Hány óra van? - húztam a fejemre egy párnát.
- Kilenc. - kaptam meg a választ pár pillanat múlva.
- Nati, szombat van a fenébe is! - nyögtem, majd a hátamra fordultam. Natalie már reggel szinte tökéletes volt. Besütött haj, kifestett arc, nekem túlságosan furcsának tűnő csinos ruhák...Én meg kócos vagyok, és a szemeim is karikásak.
- Bocsi Prücsök, de már nem birtam megvárni, hogy felébredj! Annyira izgalmas ez a nap!
- Aha, nagyon - ásítottam.
- Na, úgy látom nagyon fel vagy dobva.
- Figyelj Nat, reggel van. Mégis mit vársz tőlem?
- Talán egy kicsivel több...lelkesedést?
- Én meg egy kis nyugalmat, szóval ha megtennéd, akkor szeretném összeszedni magam.
- Oké. Tényleg, totál szét vagy esve.
- Fogd be! - ütöttem vállon. Nevetve odasétált az ajtóhoz, de még mielőtt kilépett volna rajta hátrafordult.
- Boldog szülinapot Prücsök!
- Köszönöm - mosolyogtam, ő pedig kacsintott egyet, majd kiment.
Hallottam, ahogy anya és Nati beszélgetnek a konyhában, mint minden reggel. Ez nekem megszokott és nyugtató hang volt. Csak ők vannak nekem a világon. Az apukám nagyon beteg volt, meghalt amikor három éves voltam. Alig vannak róla emlékeim. A halála után egy évvel költöztünk ki Londonból Greenwichbe. Itt sokkal jobban szeretek élni, mint a nyüzsgő nagyvárosban. Ennek a költözésnek köszönhetem a barátaimat, és gyakorlatilag minden mást is, ami fontos nekem.
Miután összekaptam magam, lementem a konyhába anyáékhoz. Mind a ketten sürögtek-forogtak. Főztek.
- Anya, ti meg mit csináltok? - támaszkodtam a pultnak.
- Jajj, felébredt a szülinapos! - csapta össze a tenyerét. - Boldog szülinapot Drágám! - ölelt meg. Azt hittem, megfulladok.
- Köszönöm - mondtam, miután elengedett. - De mit csináltok?
- Hát nem látod? - kérdezte Natalie. - Főzünk.
- Köszi zsenikém, azt én is látom, de minek? - kinyújtotta rám a nyelvét.
- Na, lányok ne marjátok már egymást! - szidott le minket. - Hayley drágám, ma van a szülinapod. Este nagy családi vacsorát szeretnék.
- Hogy mi?! - néztem nagyot.
- Igen, jól hallottad, és ne is próbálj lebeszélni, mert úgy sem tudsz.
- Remek... - csengettek. - Megyek, kinyitom.
Dühösen átvágtattam az előszobán, majd kinyitottam a bejárati ajtót. A küszöbnél az az ember állt, aki talán az egyetlen normálisnak mondható lény volt az életemben. Kék szeme csillogott a napfényben, tekintete nyugalmat sugárzott. Barna haja ragyogott a napfényben. Pont jókor jött. Most rá volt szükségem.
- Szia - köszönt halkan. - Boldog születésnapot!
- Szia - sóhajtottam, majd mosolyogtam. Ő is mosolygott. Közelebb jött, majd gyengéden megcsókolt. A szívem gyorsan vert a mellkasomban, azt hittem, hogy ki is szakítja.
- Ezt most kellett, mielőtt még bemegyünk. Anyukád szívinfarktust kapna, ha ezt látná.
- Igen, tudom - nevetettem.
- Gyere be - álltam arrébb, hogy beengedjem.
- Mik ezek a jó illatok? - kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Ne is kérdezd - cammogtam. - Anyámra megint rájött a családosdi...
- Á, értem - nézett rám mindenttudóan. - Ne félj, megmentelek!
- Ó, szia Dominic! - köszönt anyám. - Mi járatban? - Ó, mintha nem tudná, hogy hozzám jött...
- Igazából...Ha lehet, akkor estig elrabolnám a szülinapost. Ígérem, a vacsorára visszahozom.
- Igen, a vacsora. Téged is szívesen látunk!
- Köszönöm a meghívást, elfogadom.
- Oké anya, akkor mi megyünk!
- Rendben! Sziasztok!
- Csak semmi csínytevés fiatalok! - szólt utánunk Natalie.
- Fogd be!
- Mi az Natalie, csak nem pasihiányod van? - cukkolta Dominic, amire kapott egy utállak pillantást a nővéremtől.
Hát igen...Domonic. Hogy hogyan kerültünk mi össze? Bonyolult történet.
Igazából azóta ismerem, mióta ideköltöztünk. Vagyis gyerekkorom óta. Ez az egyik ok, amiért hálás vagyok anyukámnak, hogy úgy döntött, költözzünk ide.
Dominic az utcánk végén lakik, szóval nem vagyunk nagyon messze egymástól. Mindig nagyon jóban voltunk, de eleinte, vagyis pár évig csak barátokként kezeltük a másikat. De aztán jöttek a gondok. Mind a ketten elkezdtünk felnőni. Én egyre nőiesebb lettem. Folyamatosan növesztettem a hajam, jött a smink, a csinos ruhák és minden ami egy lánynak kell. Persze eközben ő is sokat változott. Elkezdett izmosodni, a hangja mélyebb lett és borostásodott az arca. Eleinte egyikünk sem foglakozott nagyon ezekkel, de később a dolgok megváltoztak. Mindig is ideges voltam, amikor vele voltam. A gyomrom remegett és hideg volt a kezem mindig, mielőtt találkoztunk. De miután átestünk a beszélgetés első fázisán: Szia, hogy vagy, mi a helyzet?...Azután ezek az érzések elmúltak és jött a teljes nyugalom és béke, a gondtalan nevetések és a csínyek...
A későbbiek során ezek a dolog nem múltak el, sőt mi több, erősebbek lettek. Elkezdtem...vele álmodni és szinte a nap minden órájában eszembe jutott, hogy vajon mit csinál, kikkel van és mire gondolhat most. A beszélgetéseink sem voltak már a régiek. Észrevettem, hogy rengeteg minden közös bennünk, hogy szinte ugyanazokat a dolgokat szeretjük.
Ha láttam egy-egy lánnyal, akkor elfogott a mérhetetlen düh és a féltékenység. A düh miatt meg tudtam volna ölni azokat a lányokat, amiért egyáltalán rá mertek nézni. A féltékenység pedig...Féltékeny voltam azokra a lányokra, mert ők beszélgettek vele és ők voltak vele helyettem. Nem volt sok ilyen alkalom, és neki sosem volt barátnője, mert voltunk annyira jóban, hogy elmondta volna.
Minden egyes alkalommal, amikor vele voltam, egyre jobban tetszett a mosolya, a hangja, a természetessége és egyre jobban kezdtem beleszeretni.
Nem tudom, hogy ő miket is érzett velem kapcsolatban, nekem pedig nem volt ezt bátorságom neki elmondani, mivel attól féltem, hogy esetleg kinevet, vagy - ami a legrosszabb -, hogy elveszítem a barátságát csak azért, mert én gyenge voltam és nem vigyáztam eléggé.
Tizehat éves koromban úgy éreztem, hogy valami ténylegesen megváltozott köztünk. Teljesen másképp viselkedett velem. Minden érdekelte, amit mondtam neki, meghallgatott és érdeklődve figyelte minden mozdulatomat. Egyre többször ült a közelembe, többet mosolygott és nevetett, mint eddig valaha is, amikor együtt voltunk. Ha valahol találkoztunk az utcán, és én a barátaimmal voltam, akkor sokszor nézett, mint aki aggódik értem, vagy szeretné tudni, hogy kikkel is vagyok.
Azt hittem, hogy ez mindig is így fog maradni. Elvégre ki vagyok én? Egy lány a sok közül, és annyian vannak még rajtam kívül, akik szebbek, okosabbak és bátrabbak nálam? Miért pont én kellenék neki?
Az egyik délután azonban váratlan dolog történt. Éppen nála voltunk, az ágyán ültünk és beszélgettünk, amikor egyszer csak odahajolt hozzám és megcsókolt. Azt a pillanatot míg élek nem fogom elfelejteni. Fantasztikus volt.
Elmondott mindent, amire kíváncsi voltam. Elmondta, hogy már több mint egy éve másként gondol rám, mint barátra, de eddig nem mert szólni róla, mert félt, hogy eltávolodok tőle, és ezt egyáltalán nem akarta. Mert szüksége van rám, a nap minden percében. Mert én vagyok az egyetlen ember, aki meghallgatja őt, akit egy kicsit is érdekel az amit mondd és amit tesz. Elmondta, hogy sokat gondol rám, hogy mindig mennyire várja, hogy találkozzunk, és hogy szeret...
Én is elmondtam neki, hogy ugyanígy érzek, és csodák csodájára...Én tizennyolc vagyok, ő huszonegy, és a mai napig együtt vagyunk.
Féltem, hogy hogyan fogjuk ezt a tényt közölni a szülőkkel, de ő megnyugtatott és bíztatott, hogy minden rendben lesz. Egy-két hónapot még vártunk a bejelentéssel, hogy meglássuk, hogyan alakul a kapcsolatunk. És hamar rájöttünk, hogy ez a dolog kettőnk között nagyon is működik, így hát ideje volt a szülők elé állni.
Először anyámnak és a nővéremnek mondtuk el. Anyám persze teljesen kiakadt, és két napig nem akarta elhinni ezt az egészet. De aztán belenyugodott, de a mai napig vanak kételyei. Natalie viszont nagyon jól fogadta a dolgot, egy ideig sógornak szólította Dominicot...
Dominic szülei is nagyon meglepődtek a helyzeten, de mivel ők mindig is szerettek engem, így hamar elfogadtak minket. Nagyon boldog vagyok mellette, és nem bántam meg azt a pillanatot, amikor négyévesen odamentem hozzá az óvodában, és azt mondtam: Szia.
- Min gondolkozol? - kérdezte Dominic. A kedvenc dombunkon feküdtünk éppen, és néztük az eget, amin csak néhány apró felhő látszott.
- A megismerkedésünkön.
- Na neee - nevetett. - Hát azon nem érdemes...Tiszta kusza az egész történet.
- Tudom, de ha nem megyünk keresztül azon a sok mindenen, akkor most nem vagyunk itt, nem?
- Igen, ez igaz. Örülök, hogy nem maradtatok Londonban.
- Hát még én - sóhajtottam. - Most lehet, hogy valaki mással feküdnél itt.
- Igen, lehet, de nekem nem kell senki más csak te.
- Nekem se - néztem rá, majd elmosolyodtam.
- És te mire gondolsz? - elfordította a fejét és felnézett az égre.
- Azon, hogy mi lenne, ha elmennénk. Csak te és én...ketten... - hallottam a hangján, hogy valami nagyon nem stimmel.
- Hé - könyököltem fel, hogy fölé tudjak hajolni. - Mi történt?
- Csak apámék...már megint veszekedtek...
Dominic szülei az elmúlt pár hónapban rengeteget veszekedtek, mindig más miatt. Ez azonban nagyon megviselte szegényt, amit nem is csodálok? Elvégre ki szereti ha otthon nincsenek rendben a dolgok? Dominic erre pedig különösen érzékeny. Nagyon szereti a szüleit, én már csak tudom. Sokat szokott róluk beszélni, de amióta van ez a veszekedés dolog köztük, azóta már nemigen hozza őket szóba.
- Annyira sajnálom - ültem fel hozzá, majd megöleltem. Ő is szorosan megölelt.
- Ha te nem lennél, nem tudom mit tennék...
- De itt vagyok.
- Itt vagy - motyogta a nyakama. - Ez az én szerencsém. Annyira szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Lassan vissza kell vigyelek. Még a végén kikapok - vigyorgott.
- Rendben, akkor mennyünk.
Mire hazaértünk már sötét volt, de anyukámék még mindig sürögtek-forogtak a konyhában. Reggeltől...
Még mielőtt felmentem a szobámba készülődni, elköszöntem Dominictól, és beszóltam Natiéknak, hogy itthon vagyok és szóljanak, ha lejöhetek.
Lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy csinosabb pólót, a hajam kiengedve hagytam és felvittem egy kis sminket. Gyorsan bekapcsoltam még a számítógépem, hogy megnézzem a kedvenc blogomat. Minden nap tanulok valamit belőle, ami később még hasznos lehet számomra. Ez ma is így volt.
"Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb."
Soha, egyszer sem! Az egyetlen egy embernek sem mondtam ki, hogy szeretem, akit tényleg szerettem. Ő, ő nincs többé, és nem mondtam neki, hogy szeretem.
- Jó reggelt Hugi! Boldog szülinapot!
Reggel. Nálam ez csak rossz dolgokat jelent: nyomottság, nyűgösség, makacsság...
Pedig ma van a szülinapom. Boldognak kéne lennem vagy mi, de én nem érzek semmi különöset, csak a szokásosat. Azt, hogy reggel van és hogy fáradt vagyok...A nővérem bezzeg...Ő akár még hajnalban is képes olyan lenni, mint egy energiabomba. Én - mint mindenben - pont az ellentéte vagyok.
- Hány óra van? - húztam a fejemre egy párnát.
- Kilenc. - kaptam meg a választ pár pillanat múlva.
- Nati, szombat van a fenébe is! - nyögtem, majd a hátamra fordultam. Natalie már reggel szinte tökéletes volt. Besütött haj, kifestett arc, nekem túlságosan furcsának tűnő csinos ruhák...Én meg kócos vagyok, és a szemeim is karikásak.
- Bocsi Prücsök, de már nem birtam megvárni, hogy felébredj! Annyira izgalmas ez a nap!
- Aha, nagyon - ásítottam.
- Na, úgy látom nagyon fel vagy dobva.
- Figyelj Nat, reggel van. Mégis mit vársz tőlem?
- Talán egy kicsivel több...lelkesedést?
- Én meg egy kis nyugalmat, szóval ha megtennéd, akkor szeretném összeszedni magam.
- Oké. Tényleg, totál szét vagy esve.
- Fogd be! - ütöttem vállon. Nevetve odasétált az ajtóhoz, de még mielőtt kilépett volna rajta hátrafordult.
- Boldog szülinapot Prücsök!
- Köszönöm - mosolyogtam, ő pedig kacsintott egyet, majd kiment.
Hallottam, ahogy anya és Nati beszélgetnek a konyhában, mint minden reggel. Ez nekem megszokott és nyugtató hang volt. Csak ők vannak nekem a világon. Az apukám nagyon beteg volt, meghalt amikor három éves voltam. Alig vannak róla emlékeim. A halála után egy évvel költöztünk ki Londonból Greenwichbe. Itt sokkal jobban szeretek élni, mint a nyüzsgő nagyvárosban. Ennek a költözésnek köszönhetem a barátaimat, és gyakorlatilag minden mást is, ami fontos nekem.
Miután összekaptam magam, lementem a konyhába anyáékhoz. Mind a ketten sürögtek-forogtak. Főztek.
- Anya, ti meg mit csináltok? - támaszkodtam a pultnak.
- Jajj, felébredt a szülinapos! - csapta össze a tenyerét. - Boldog szülinapot Drágám! - ölelt meg. Azt hittem, megfulladok.
- Köszönöm - mondtam, miután elengedett. - De mit csináltok?
- Hát nem látod? - kérdezte Natalie. - Főzünk.
- Köszi zsenikém, azt én is látom, de minek? - kinyújtotta rám a nyelvét.
- Na, lányok ne marjátok már egymást! - szidott le minket. - Hayley drágám, ma van a szülinapod. Este nagy családi vacsorát szeretnék.
- Hogy mi?! - néztem nagyot.
- Igen, jól hallottad, és ne is próbálj lebeszélni, mert úgy sem tudsz.
- Remek... - csengettek. - Megyek, kinyitom.
Dühösen átvágtattam az előszobán, majd kinyitottam a bejárati ajtót. A küszöbnél az az ember állt, aki talán az egyetlen normálisnak mondható lény volt az életemben. Kék szeme csillogott a napfényben, tekintete nyugalmat sugárzott. Barna haja ragyogott a napfényben. Pont jókor jött. Most rá volt szükségem.
- Szia - köszönt halkan. - Boldog születésnapot!
- Szia - sóhajtottam, majd mosolyogtam. Ő is mosolygott. Közelebb jött, majd gyengéden megcsókolt. A szívem gyorsan vert a mellkasomban, azt hittem, hogy ki is szakítja.
- Ezt most kellett, mielőtt még bemegyünk. Anyukád szívinfarktust kapna, ha ezt látná.
- Igen, tudom - nevetettem.
- Gyere be - álltam arrébb, hogy beengedjem.
- Mik ezek a jó illatok? - kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Ne is kérdezd - cammogtam. - Anyámra megint rájött a családosdi...
- Á, értem - nézett rám mindenttudóan. - Ne félj, megmentelek!
- Ó, szia Dominic! - köszönt anyám. - Mi járatban? - Ó, mintha nem tudná, hogy hozzám jött...
- Igazából...Ha lehet, akkor estig elrabolnám a szülinapost. Ígérem, a vacsorára visszahozom.
- Igen, a vacsora. Téged is szívesen látunk!
- Köszönöm a meghívást, elfogadom.
- Oké anya, akkor mi megyünk!
- Rendben! Sziasztok!
- Csak semmi csínytevés fiatalok! - szólt utánunk Natalie.
- Fogd be!
- Mi az Natalie, csak nem pasihiányod van? - cukkolta Dominic, amire kapott egy utállak pillantást a nővéremtől.
Hát igen...Domonic. Hogy hogyan kerültünk mi össze? Bonyolult történet.
Igazából azóta ismerem, mióta ideköltöztünk. Vagyis gyerekkorom óta. Ez az egyik ok, amiért hálás vagyok anyukámnak, hogy úgy döntött, költözzünk ide.
Dominic az utcánk végén lakik, szóval nem vagyunk nagyon messze egymástól. Mindig nagyon jóban voltunk, de eleinte, vagyis pár évig csak barátokként kezeltük a másikat. De aztán jöttek a gondok. Mind a ketten elkezdtünk felnőni. Én egyre nőiesebb lettem. Folyamatosan növesztettem a hajam, jött a smink, a csinos ruhák és minden ami egy lánynak kell. Persze eközben ő is sokat változott. Elkezdett izmosodni, a hangja mélyebb lett és borostásodott az arca. Eleinte egyikünk sem foglakozott nagyon ezekkel, de később a dolgok megváltoztak. Mindig is ideges voltam, amikor vele voltam. A gyomrom remegett és hideg volt a kezem mindig, mielőtt találkoztunk. De miután átestünk a beszélgetés első fázisán: Szia, hogy vagy, mi a helyzet?...Azután ezek az érzések elmúltak és jött a teljes nyugalom és béke, a gondtalan nevetések és a csínyek...
A későbbiek során ezek a dolog nem múltak el, sőt mi több, erősebbek lettek. Elkezdtem...vele álmodni és szinte a nap minden órájában eszembe jutott, hogy vajon mit csinál, kikkel van és mire gondolhat most. A beszélgetéseink sem voltak már a régiek. Észrevettem, hogy rengeteg minden közös bennünk, hogy szinte ugyanazokat a dolgokat szeretjük.
Ha láttam egy-egy lánnyal, akkor elfogott a mérhetetlen düh és a féltékenység. A düh miatt meg tudtam volna ölni azokat a lányokat, amiért egyáltalán rá mertek nézni. A féltékenység pedig...Féltékeny voltam azokra a lányokra, mert ők beszélgettek vele és ők voltak vele helyettem. Nem volt sok ilyen alkalom, és neki sosem volt barátnője, mert voltunk annyira jóban, hogy elmondta volna.
Minden egyes alkalommal, amikor vele voltam, egyre jobban tetszett a mosolya, a hangja, a természetessége és egyre jobban kezdtem beleszeretni.
Nem tudom, hogy ő miket is érzett velem kapcsolatban, nekem pedig nem volt ezt bátorságom neki elmondani, mivel attól féltem, hogy esetleg kinevet, vagy - ami a legrosszabb -, hogy elveszítem a barátságát csak azért, mert én gyenge voltam és nem vigyáztam eléggé.
Tizehat éves koromban úgy éreztem, hogy valami ténylegesen megváltozott köztünk. Teljesen másképp viselkedett velem. Minden érdekelte, amit mondtam neki, meghallgatott és érdeklődve figyelte minden mozdulatomat. Egyre többször ült a közelembe, többet mosolygott és nevetett, mint eddig valaha is, amikor együtt voltunk. Ha valahol találkoztunk az utcán, és én a barátaimmal voltam, akkor sokszor nézett, mint aki aggódik értem, vagy szeretné tudni, hogy kikkel is vagyok.
Azt hittem, hogy ez mindig is így fog maradni. Elvégre ki vagyok én? Egy lány a sok közül, és annyian vannak még rajtam kívül, akik szebbek, okosabbak és bátrabbak nálam? Miért pont én kellenék neki?
Az egyik délután azonban váratlan dolog történt. Éppen nála voltunk, az ágyán ültünk és beszélgettünk, amikor egyszer csak odahajolt hozzám és megcsókolt. Azt a pillanatot míg élek nem fogom elfelejteni. Fantasztikus volt.
Elmondott mindent, amire kíváncsi voltam. Elmondta, hogy már több mint egy éve másként gondol rám, mint barátra, de eddig nem mert szólni róla, mert félt, hogy eltávolodok tőle, és ezt egyáltalán nem akarta. Mert szüksége van rám, a nap minden percében. Mert én vagyok az egyetlen ember, aki meghallgatja őt, akit egy kicsit is érdekel az amit mondd és amit tesz. Elmondta, hogy sokat gondol rám, hogy mindig mennyire várja, hogy találkozzunk, és hogy szeret...
Én is elmondtam neki, hogy ugyanígy érzek, és csodák csodájára...Én tizennyolc vagyok, ő huszonegy, és a mai napig együtt vagyunk.
Féltem, hogy hogyan fogjuk ezt a tényt közölni a szülőkkel, de ő megnyugtatott és bíztatott, hogy minden rendben lesz. Egy-két hónapot még vártunk a bejelentéssel, hogy meglássuk, hogyan alakul a kapcsolatunk. És hamar rájöttünk, hogy ez a dolog kettőnk között nagyon is működik, így hát ideje volt a szülők elé állni.
Először anyámnak és a nővéremnek mondtuk el. Anyám persze teljesen kiakadt, és két napig nem akarta elhinni ezt az egészet. De aztán belenyugodott, de a mai napig vanak kételyei. Natalie viszont nagyon jól fogadta a dolgot, egy ideig sógornak szólította Dominicot...
Dominic szülei is nagyon meglepődtek a helyzeten, de mivel ők mindig is szerettek engem, így hamar elfogadtak minket. Nagyon boldog vagyok mellette, és nem bántam meg azt a pillanatot, amikor négyévesen odamentem hozzá az óvodában, és azt mondtam: Szia.
- Min gondolkozol? - kérdezte Dominic. A kedvenc dombunkon feküdtünk éppen, és néztük az eget, amin csak néhány apró felhő látszott.
- A megismerkedésünkön.
- Na neee - nevetett. - Hát azon nem érdemes...Tiszta kusza az egész történet.
- Tudom, de ha nem megyünk keresztül azon a sok mindenen, akkor most nem vagyunk itt, nem?
- Igen, ez igaz. Örülök, hogy nem maradtatok Londonban.
- Hát még én - sóhajtottam. - Most lehet, hogy valaki mással feküdnél itt.
- Igen, lehet, de nekem nem kell senki más csak te.
- Nekem se - néztem rá, majd elmosolyodtam.
- És te mire gondolsz? - elfordította a fejét és felnézett az égre.
- Azon, hogy mi lenne, ha elmennénk. Csak te és én...ketten... - hallottam a hangján, hogy valami nagyon nem stimmel.
- Hé - könyököltem fel, hogy fölé tudjak hajolni. - Mi történt?
- Csak apámék...már megint veszekedtek...
Dominic szülei az elmúlt pár hónapban rengeteget veszekedtek, mindig más miatt. Ez azonban nagyon megviselte szegényt, amit nem is csodálok? Elvégre ki szereti ha otthon nincsenek rendben a dolgok? Dominic erre pedig különösen érzékeny. Nagyon szereti a szüleit, én már csak tudom. Sokat szokott róluk beszélni, de amióta van ez a veszekedés dolog köztük, azóta már nemigen hozza őket szóba.
- Annyira sajnálom - ültem fel hozzá, majd megöleltem. Ő is szorosan megölelt.
- Ha te nem lennél, nem tudom mit tennék...
- De itt vagyok.
- Itt vagy - motyogta a nyakama. - Ez az én szerencsém. Annyira szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Lassan vissza kell vigyelek. Még a végén kikapok - vigyorgott.
- Rendben, akkor mennyünk.
Mire hazaértünk már sötét volt, de anyukámék még mindig sürögtek-forogtak a konyhában. Reggeltől...
Még mielőtt felmentem a szobámba készülődni, elköszöntem Dominictól, és beszóltam Natiéknak, hogy itthon vagyok és szóljanak, ha lejöhetek.
Lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy csinosabb pólót, a hajam kiengedve hagytam és felvittem egy kis sminket. Gyorsan bekapcsoltam még a számítógépem, hogy megnézzem a kedvenc blogomat. Minden nap tanulok valamit belőle, ami később még hasznos lehet számomra. Ez ma is így volt.
"Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb."
Soha, egyszer sem! Az egyetlen egy embernek sem mondtam ki, hogy szeretem, akit tényleg szerettem. Ő, ő nincs többé, és nem mondtam neki, hogy szeretem.
Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Elgondolkodtam azon, hogy az írónak mennyire igaza van, és elgondolkodtam azon, hogy vajon ez megtörtént-e vele is? Ő is elvesztett már valakit, aki nagyon fontos volt neki? És ha így van, akkor hogyan érezte magát utána? Egyáltalán van-e erre szó, amivel ezt ki lehet fejezni? Vajon tényleg létezik az a mérhetetlen fájdalom, amit egy fontos személy halála után érzünk? Igazából bele sem merek gondolni abba, hogy milyen lehet. Milyen lehet az az üresség, és az az erős, sajgó fájdalom a mellkasomban, ami idővel enyhülni fog, de sosem múlik el...
