DarkSise - 4. fejezet

Kirakós 




Ha mégegyszer hallom ezt a dalt a fejemben, komolyan mondom megőrülök. Már vagy huszadszorra éneklik egy kislány, és már kívülről tudom az egészet. Ha akarnám sem felejthetném el. 

Nem akarok mást, csak feküdni,
A drága elmúlást érezni.
De egy hang halkan suttog:
Szeretlek, s fel nem adhatod!

És mi ez a nagy sötétség? Nem bírom ezt. Muszáj felkelnem. De hogyan? Hiszen azt sem tudom, hol vagyok, és hogy miként tudnám kinyitni a szemem.

Mintha ott...Mintha lenne ott egy kis fény. Muszáj felállnom. Nem tudom, hogy, de muszáj. Össze kell szednem magam. Lassan a lábaimra álltam, és elindultam a halványan derengő fényfolt felé. Az egyre világosabb lett, a végén már nem is láttam tőle.

Percekig csak sétáltam a hófehér ködben, céltalanul, amikor megláttam magam előtt egy alakot. Később az arca is tisztább lett. Ledöbbentem.

Az apám állt előttem, teljes nagyságban. Felismertem a fényképekről, amiket anya mutatott nekem. Biztos, hogy ő volt.

 - Apa? - azért mégiscsak jobb, ha megkérdezem.

A férfi mosolyogva bólintott, de nem szólt egy szót sem. Lassan integetett a kezével, nekem pedig annyira elkezdett fájni a fejem, hogy térdre rogytam. Istenem, ez a kibírhatatlan fájdalom megöl. Szétszakad a fejem. Csak legyen már vége!

Percekig ott térdeltem és fogtam a fejem. Legszivesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de erősnek kellett lennem.

Nem tudom mennyi idő telt el, de a fény egyszer csak halványulni kezdett, és megint jött a sötétség. Hangokat hallottam. Valahonnan nagyon messziről jött, de biztos voltam benne, hogy emberi hangok.

Ezek csak erősödtek és csak erősödtek, a végén pedig szinte már eliselhetetlenül ordítottak a fejemben. Néhány szót kit tudtam venni belőle.

 - Sikerülni fog, csak még egyszer!...Segítség kellene a másiknál is!...Már megjöttek és dolgoznak...Nem hiszem, hogy mind a ketten...

És ekkor kinyílt a szemem.

A fenébe, mi ez a rohadt erős fény?! És ki ez a sok ember itt fölöttem? Egyáltalán hol a francban vagyok?

 - Ez az kislány, jól van! - mondta egy fekete hajú férfi. Mintha megkönnyebbült volna.

Szirénákat hallottam, kint valahol piros és kék fények villogtak. Próbáltam kinyitni a szemem, de nagyon fájt a fejem, és úgy jobb volt, ha becsuktam. De aztán csak összeszedtem magam, és felemeltem a fejem.

 Egy hordágy szerűségen feküdtem, körülöttem mindenféle műszerek és gézdarabkák voltak. A mellettem tevékenykedő emberek piros mellényben és nadrágban voltak, ebből kitalálta, hogy mentősök. Én pedig egy mentőautóban voltam. De mi történt...és...hogy kerültem ide? Nem emlékszem semmire...

Gyerünk, Hayley, gondolkozz! Mi az utolsó emlékem? A szülinapom...aztán elmentünk Dominiccal bulizni...A rét...Dominic megkérte a kezem...Reggeli nálunk...A délután Dominiccal...Az apja kiborulása...Dominic hazamegy én pedig nem bírok elaludni...Dominic az ablakom alatt...A búcsúzás...A szökés...

Az az utolsó emlékem, hogy Dominic fogja a kezem és vezeti az autót.

 - Ő hol van? - kérdeztem az egyik mentőst. Azt hiszem, őt láttam meg először.

 - Kérem, nyugodjon meg, és feküdjön vissza!

 - Hol van? Kérem! És mi történt? - fel akartam állni, de egyszerűen nem ment. Mindenem fájt.

 - Kérem, kisasszony, maradjon nyugton! Nincs olyan állapotban, hogy felkeljen.

 - Látnom kell! Azonnal! - mostmár erősebb voltam, és nagy fájdalmak árán, de fel tudtam volna kelni. Ám a férfi odalépett mellém, visszatolt az ágyra, ás beadott valamit a karomba. Pár másodperccel később nehéz lett a fejem, és a szemeim is kezdtek leragadni. Az egész testem elernyedt. Olyan voltam, mint egy felfújt zacskó, amit felfújnak és aztán magától leenged.

Mielőtt elaludtam volna, láttam valamit...Vagyis valakit...Egy férfi alakját a mentőautó ajtajában...Talán megint apu volt az, de nem voltam benne biztos. Túlságosan hamar jött a sötétség...

*********

 Szép ez a tó...Csak kár, hogy ilyen sötét van itt.

Mindenfelé csak fák, meg bokrok, apró kis gallyak a talpam alatt, de sehol senki. A csillagok is olyan...Hallgatagnak tűntek fölöttem, mintha siratnának valamit.

Akkor, ott...Teljesen egyedül éreztem magam. Nem volt senki, aki megnyugtasson, nem volt senki, aki fogja a kezem, nem volt senki, aki szeressen. Csak én voltam és ez az erdő, ez a tó, ezek a csillagok.

Féltem elindulni, mert ki tudja, mi rejtőzik a rengetegben. Talán megsebesülök...Esetleg meg is halhatok...

Örökké azonban mégsem állhatok itt, mitn valami szobor. Össze kell szednem magam, és neki kell vágnom az útnak. Akárhová vezet is...

Ahogy felemelt fejjel tartottam előre, hallottam a lábam alatt az ágak reccsenését, a lehullott levelek zizegését és a tücskök ciripelését. A lehelletem úgy kavargott előttem, mint a szél álltal kavart füst. De hiszen ez lehetetlen!

Lehullott levelek...ciripelő tücskök...látszódó lehellet? Mi van itt? Olyan mintha összekavarodtak volna az évszakok. Ahogy odaértem a tó szélére és megláttam a partot, még hó is volt...

A víz teljesen jéggé volt fagyva, azonban mégsem volt hideg. Ahogy lépdeltem a hóban, egyszer csak megláttam valamit nem messze. 

Egy kislány. Mit csinál itt egyedül? Hiszen alig lehet öt éves...Fehér ruhája volt, a haja fekete, ijesztően kék szeme ragyogott a holdfényben. 

 - Szia - mosolyogtam rá. Közelebb mentem, de ahogy haladtam felé, ő úgy hátrált. Az arca véres volt. Istenem...Most fussak, vagy maradjak...

Az ég sötét, csak pár csillag látszik,
Szívemben sötétség tanyázik.
Nem akarok mást, csak feküdni,
A drága elmúlást érezni.

Könny folyik arcomon az éjszakában,
A szívem reszket, a kiutat nem találja.

Küzdeni miattad, s meghalni érted,
Ez volt a sorsom, fogadd el, kérlek.

Nagyon megijesztettek a szavai. Csak álltam ott ledermedve, és azon gondolkoztam, hogy most visszakérdezzek, hogy tessék, vagy próbáljam meg otthagyni. Hátrafordultam, hátha van valaki körülöttem, de semmi. Amikor visszafordultam, a lány már nem volt ott. Körülnéztem, hogy hová tűnhetett, és akkor megláttam. Az egyik fán lógott. Felakasztva...A szám elé tartottam a kezem, hogy visszafojtsam a sikolyom, már amennyire lehetett. Aztán rohanni kezdtem. Nem tudtam hová, csak el arról a borzalmas 

helyről.

A fák gyorsan suhantak el mellettem, egy halvány függönyt képezve, mint valami függöny. A fák egyre csak sűrűsödtek, és azt hittem, hogy eltévedtem. Hogy talán itt ragadok, és soha nem találok ki innen. De ekkor csoda történt. Elestem. Vagyis nem ez a csoda, hanem ami utána jött. 

A sok fának már nyoma sem volt, helyette egy aprócska kis rét volt előttem, amit ugyanúgy rengeteg fa szegélyezett. Ott is hó volt, de nem ez volt a legérdekesebb. A kis réten egyetlen egy, hatalmas fa állt. A előtt pedig egy nőt láttam meg, aki hosszú fekete ruhát viselt, és a haja is fekete volt, mint a kislánynak. Nekem háttal állt, és nem mozdult. Magát nézte. A fán volt egy tükör, ő pedig csak nézte és nézte magát. Azt hittem, hogy észre sem vett, de ekkor megszólalt. 

 - Üdvözöllek, lányom - mondta hihetetlenül lágy hangon. Lassan megfordult és rám nézett. Gyönyörű arca volt. A szemei éj feketék, az arca hófehér, az ajkai vérvörösek. A haja a derekát súrolta, mozgása kecses volt, ahogy intett nekem. 

 - Mi a neved? - tett felém egy lépést. 

 - Hayley. 

 - Ó, milyen kedves. - nevetett. A nevetése csilingelt. - Mi járatban errefelé? 

 - Én...Nem tudom, hogy hol vagyok...Azt hiszem, eltévedtem...

 - Senki sem téved el, csak nem a megfelelő úton jár. - mosolygott. - Azt mondd meg, merre tartasz? 

 - Hát...jelenleg azt sem tudom, hol vagyok. 

 - Az Erdőben. - magamtól rá sem jöttem volna...

 - De melyikben?

 - Hiszen mondtam. Az Erdőben. 

 - És van ennek az erdőnek neve is?

 - Igen. Az Erdő. Ez minden erdőnek a legfőbb Erdeje. Itt minden fa megtalálható, ami valahol csak a világon létezik. Te nem idevalósi vagy, igaz? 

 - Nem - motyogtam. Remélem nem keveredem bajba e miatt. 

 - Esetleg megtudhatnám, hogy mi vagy? Első látásra tündérnek néznélek...

 - Ömm, elnézést, de én ember vagyok. 

 - Ó, egy ember! - sikkantott fel. - Hiszen ez csodálatos! Még sohasem találkoztam egyel sem. - Odatipegett hozzám és járkálni kezdett körülöttem. 

 - Egyszerű vagy. Milyen furcsa...

 - Te pedig csodaszép vagy.

 - Ohh, valóban így gondolod? Milyen kedves - mosolygott. - Köszönöm. Pedig nagyon idős vagyok. 

 - Megkérdezhetném, mennyi?

 - 4569 éves. Nemsokára 4570. - Te jó ég!  

 - Pedig nem néz ki 25-nek sem. 

 - Ó, milyen drága vagy. Annyira jólesik ezt hallani. De tegezz, kérlek. Így fiatalabbnak érzem magam.

 - Rendben. Megmondanád, hogyan juthatok ki innen?

 - Ó, mármint az élők közé?

 - Igen.

 - Az nagyon egyszerű. Meg kell halnod. - Nagyot nyeltem. 

 - Tessék? 

 - Meg kell halnod. De, várj még. Annyira ritkán akad társaságom. 

 - De nekem mennem kell. Vár a családom. 

 - Az meg micsoda?

 - Olyan emberek, akik szeretnek engem, és kiállnak mellettem. 

 - Értem. Gyere, meglátom mit tehetek érted. - Azzal elsétált vissza a fához és odaállt a tükör elé. Odasétáltam mellé és én is belenéztem a tükörbe, de nem kellett volna. A nő tükörképe nagyon csúnya volt. A haja tiszta ősz, az arca pedig ráncos, a bőre pedig lefelé lógott, a szemei beesettek voltak. Ijesztő volt. 

 - Egyébként a nevem Cordelia. 

 - Megkérdezhetem, mi vagy?

 - Én az erdő nimfája vagyok.

 - Az előbb...találkoztam egy kislánnyal...

 - Milyen kislánnyal? - kérdezte, miközben a kezével körözött a tükör előtt. 

 - A nevét nem tudom. Egyszer csak megjelent előttem. Fekete haja volt, és nagyon kék szeme. Fehér ruhát viselt. 

 - Te jó ég! A tónál láttad ugye?

 - Igen.

 - Hogy kerültél te oda? - rémüldözött. 

 - Nem tudom. A tótól nem messze ébredtem fel. 

 - Megjelent neked? 

 - Hát...egyszer csak megláttam. Ott állt egyedül. 

 - De ugye nem szóltál hozzá?

 - Hát...csak üdvözöltem...

 - Istenem! - hajtotta le a fejét. - Ezek szerint akar tőled valamit.

 - Ki ő?

 - Neki nincs neve. Nem hívjuk sehogysem, mert ha valaki véletlenül kimondaná a nevét, még megjelenne előtte. 

 - És ő...miért rossz? Nekem nem tűnt veszélyesnek...de aztán...

 - De aztán mi történt? 

 - Egy pillanatra nem néztem rá, és a következő pillanatban egy fán lógott...

 - Jajj, szegénykém. Nem is tudod, mibe keveredtél. Ő akar tőled valamit, mert megmutatkozott előtted. 

 - De nem is ismer! Azt sem tudja, ki vagyok. Még én sem tudom, hogy hol vagyok, és hogy hogyan ébredhetnék fel ebből az álomból.

 - Ó, kedvesem, de hiszen ez nem álom! - Persze. Most azt akarja nekem bemesélni, hogy ez a hely létezik. Hogy itt egyszerre van 4 évszak, hogy ő négyezer valahányszáz éves, és hogy egy kislány pillanatok alatt felkerül egy fa tetejére...

 - Ez a hely igenis létezik! Annak oka van, hogy te idekerültél. És a jelek szerint nem is utoljára vagy itt.

 - Esetleg...ha...mégegyszer ide jönnék...akkor hogyan tudnálak megtalálni?

 - Mindig legyen nálad egy tükör. Amikor belenézel, mondd, hogy az én barátom vagy, és a fák majd mutatják az utat.

 - Köszönöm, Cordelia. 
 - Nálam mindig biztonságban lehetsz. Én vagyok az Erdő legöregebb lénye. Velem senki nem mer szembe szállni, kivéve...De azt tudod...De ha nem keresem, ő nem talál meg. Most pedig... - mosolygott. - Gondolom menni szeretnél.

 - Igen, ideje lesz. De majd hogyan tudok ide visszajönni? Esetleg, ha lenne valamilyen kérdésem.

 - Azt is egy tükör segítségével tudod megtenni. Belenézel, és elmondod ezt:

Hófödte hegyek fenyőfái között,
S befagyott tavaknak peremei körött
Az örökös jégnek fehér birodalma
Mi e sivár helyet oly büszkén uralja.

Remélem megjegyzem. Mondjuk nem annyira bonyolult.

 - Most pedig...Hogyan szeretnél meghalni? - mosolygott. Nagyot nyeltem.

 - Gyorsan és fájdalom mentesen.

 - Rendben. Akkor. Mit szólnál, ha...Leszúrnálak...

 - Ömm, biztosan jó ötlet ez? - Nagyon féltem.

 - Vagy meg is folythatlak akár, de az tovább tart.

 - Akkor essünk túl rajta.

 - Csak egy pillanatig fog fájni - mondta, majd előhúzott a ruhája alól egy tőrt. Lassan közelített felém, én meg becsuktam a szemem. Komolyan nem vagyok normális. Csak vártam a fájdalmat, ami hamarosan bekövetkezett, valahol a szívem környékén. Iszonyatos volt, de aztán rögtön el is múlt.

Halványan láttam még az Erdő körvonalait, éreztem a hideg havat a kezemen, és éreztem, ahogy a vér lassan csordogál mellettem, és szétfolyik a hóban. Aztán mindennek vége volt. Ébren voltam. Vagyis a valóságban. De...hol vagyok? Riadtan néztem körbe. Meleg karok fontak körbe, de én csak bámultam bambán. Nem emlékeztem semmi másra, csak a hosszú hajú nőre, a kislányra és a mondókára, ami azt hiszem, egy életre belémégett.



DarkSide - 3. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon régen nem volt friss, amit sajnálok. Az oka az, hogy így év vége felé nagyon bele kellett húznom a tanulásba. Ezen kívül meg van még két blogom, amit ugyanúgy szeretek írni mint ezt, és őket sem hagyhatom abba. Remélem tetszeni fog a fejezet, és ígérem, hogy a nyáron igyekszem minden időmet az írásra fordítani.

Legnagyobb veszteségünk a vágy, amelyik úgy teljesül, hogy észre se vesszük.

Próbáltam nem nagy zajt csapni, miközben felfelé mentem a lépcsőn, és próbáltam magamról lerángatni a magassarkút.
Vigyorogva kapcsoltam fel a fürdőben a villanyt és halkan dalolászva álltam be a zuhany alá, és még mindig vigyorogva, vizes hajjal jöttem ki onnan. Bevonultam a szobámba, felvettem a pizsamámat, aztán meg törökülésbe leültem az ágyamra. Erős kényszert éreztem rá, hogy írjak egy sms-t Dominicnak.
 " Szeretlek" - pötyögtem a telefonommal. Két percel később jött is a válasz.
 "Én is szeretlek. Köszönök neked mindent" - boldogan, mosollyal az arcomon ültem még pár percig, és szerintem így is maradtam még volna órákon keresztül, ha nem kopognak az ajtómon.
 - Szia - dugta be a fejét Nati. - Bejöhetek?
 - Persze, gyere csak. De miért nem alszol?
 - Aludtam, csak felébredtem, mert szomjas voltam, és láttam, hogy ég a villany. Gondoltam benézek.
 - Igen, éppen aludni készültem, csak gondoltam üldögélek itt még egy kicsit.
 - És milyen volt az este? - érdeklődött.
 - Nagyon jó volt. Képzeld, ott voltak a csajok is. Egyszer csak megjelentek a semmiből. Ők voltak a meglepetés.
 - Az jó. És sokan voltak?
 - Hát nem voltak kevesen, az is biztos. De...Igazság szerint nem voltunk olyan sokáig.
 - Na, mesélj! - vigyorgott.
 - Nem volt semmi, mielőtt arra gondolnál!
 - Mi is az az arra?
 - Tudod te azt nagyon jól. És nem is fogok neked magyarázkodni.
 - Oké, de akkor mi történt?
 - Semmi különös...Csak Dominic elvitt egy helyre, úgymond 'vacsorázni'. Csak nem tudom, hova. Valami Isten háta mögötti mezőre, vagy hova. Valami fantasztikus volt. Le volt terítve egy pokróc, körülötte pedig egy csomó mécses világított.
 - Jajj, de romantikus. És aztán mi történt?
 - Semmi. Csak ettünk és beszélgettünk. Aztán pedig... - itt elhallgattam, de folytatásképpen felemeltem a bal kezem, amin ott volt a gyűrű, amit Dominic adott. Valami csodálatosan nézett ki, és amikor csak rásütött a fény, csillogott az ujjamon. Natalie a szája elé kapta a kezét, hogy elnyomja valamennyire a sikolyát, aztán pedig amikor magához tért, a nyakamba ugrott.
 - Úristen, úristen, úristen, úristen...A hugomat eljegyezték, úristen úristen - örvendezett.
 - Igen, tudom - szorongattam még mindig, ahogy ő is engem.
 - Jajj, ez valami csodálatos - engedett el végül nagyot sóhajtva. - Jajj, mutasd azt a gyűrűt. Jajj, annyira szép. Gratulálok - ölelt meg mégegyszer.
 - Köszönöm - mosolyogtam.
 - És mikor akarjátok bejelenteni a nagy hírt?
 - Ööö...még nem most.
 - Akkor mikor?
 - Igazság szerint még nem akarom elmondani anyának. Neked mondtam el először.
 - Ne...Nem akarod elmondani neki? - habogott.
 - Én el akarom, de nem most. Még korainak tartom. Ezt a szépséget pedig sajnos addig le kell vennem az ujjamról. - sóhajtottam fel, majd lassan lehúztam az ujjamról a gyűrűt, és beraktam az éjjeliszekrényem fiókjába.
 - Én teljesen megértelek és rád bízom ezt, de előbb-utóbb úgyis el kell neki mondanod.
 - Tudom, és el is fogom, csak még nem érzem itt az idejét, érted?
 - Értem. És nyugi, én nem fogom neki elmondani.
 - Köszönöm - öleltem meg.
 - Na és most alvás - szólt rám szigorúan, majd felpattant az ágyról.
 - Értettem - húztam magamra a takarót és lekapcsoltam a lámpát.  
Életemben nem aludtam még ilyen nyugodtan és mélyen.




Reggel arra ébredtem, hogy valaki nyalogatja az arcomat. Nem volt túl kellemes ébresztő az biztos, de volt már rosszabb is.
 - Loona, menny már innen - toltam arréb a cicámat. Loona olyan szürke volt, mint a hamu, nagy, világoskék szemekkel. Három éve kaptam Natitól karácsonyra. Azóta már teljesen hozzám nőtt, úgy szerettem, mintha a tesóm lett volna. Kinyújtózott mellettem, ásított egy nagyot, majd leugrott, és kisétált az ajtón, ami résnyire nyitva volt. Ezek szerint már valaki benézett hozzám ma. Kikászálódtam az ágyból és nagy álmosan - úgy, ahogy voltam pizsamában - lebattyogtam a lépcsőn.
A lépcsőn már éreztem a konyhából szivárgó illatokat. Tojás. Anya tojást sütött, Nati pedig paradicsomot szeletelt a pultnál. Úgy látszik, ebben a családban én vagyok a későnkelő. Csak akkor vettem észre, hogy Dominic az egyik széken ül az asztalánál, amikor megdörzsöltem a szemem. Szinte azonnal jobb kedvem lett, az álmosság pedig hirtelen semmivé foszlott. Mosolyogva odasétáltam hozzá, ő is mosolygott.
 - Szia - adott egy gyors csókot.
 - Szia.
 - Hogy aludtál? - kérdezte halkan.
 - Jól. És te?
 - Én is. - mosolygott még mindig.
 - Mitől van ilyen jó kedved?  - kérdeztem.
 - És neked? - húzott magához. Lenézett a kezemre, majd megint vissza rám. - Hol van?
 - Le kellett vennem. Nem akartam, hogy anya meglássa.
 - Mit nem akartál? - kérdezte hirtelen anya.
 - Nem akartam sokáig aludi, mert akkor nem tudok holnap reggel felkelni. - füllentettem gyorsan. Az ilyen váratlan helyzetekben mindig jó voltam.
 - Igen, egyszer már voltalak fent megnézni, de még aludtál - mondta, miközben a tojást szedte ki egy tányérra. - Ha nem jöttél volna le, mire kész a reggeli, felküldtem volna Nataliet, hogy ébresszen fel. Azt pedig nem köszönted volna meg.
 - Így is ébresztettek. - ültem le Dominic mellé.
 - Kicsoda? - kérdezte anya.
 - Nyitva hagytad az ajtót, Loona pedig bejött és végignyalta a fél fejem.
 - A kis drága - mosolygott Nati.
 - Nagyon vicces. - gúnyolódtam, miután ittam egy kis narancslevet.
 - Mit csinálunk ma? - kérdezte Dominic reggeli közben.
 - Nem tudom, van ötleted? - hajoltam hozzá közelebb.
 - Há, ötletem éppen az lenne.
 - Nekem is. - vigyorogtam.
 - És mi? - kezdett hirtelen érdeklődni.
 - Hát...Ezt talán nem itt kéne megbeszélnünk. - Fogtam meg a kezét az asztal alatt.
 - Akkor felmegyünk? - kérdeztem.
 - Aha. - Vigyorogtam még mindig.
 - Mire készültök fiatalok? - kérdezte Natalie.
 - Ööö, felmegyek, átöltözök, aztán szerintem kimegyünk.
 - Mi meg elmegyünk Natival a városba. Vennem kellene egy ruhát arra a megbeszélésre, ami a jövőhéten lesz.
 - Oké, akkor majd találkozunk.
 - Szerintem én addig hazamegyek, és majd visszajövök ha elmentek.
 - Persze, menny csak, majd felhívlak.
 - Oké, szia - csókolt meg, majd elment.
 - Hé, Hayley! - szólt utánam Nati. Épp fel akartam menni az emeletre.
 - Tessék.
 - Mire készültök ti ketten? - Csak nem...? - húzogatta a szemöldökét.
 - Egy. Semmi közödd hozzá. Kettő. Most kérte meg a kezem. Én pedig várni akarok az esküvőig. Ő pedig szeret annyira, hogy ezt elfogadja.
 - Oké. De ha meggondolnád magad, és kérdésed lenne, tudod, hol találsz.
 - Köszi, de nem fogom. - azzal sarkon fordultam, és felmentem a lépcsőn.


Anyum és Natalie két óra múlva mentek el, és amint láttam eltűnni az autót, már nyúltam is a telefonomért. Dominic az első csörgésre felvette, és csak annyit mondott, hogy megyek, majd kinyomta a telefont. Mosolyognom kellett rajta.
Öt percel később csengettek, én pedig izgatottan szaladtam ajtót nyitni.
 - Elmentek? - kédezte rögtön. Még be sem jött.
 - Aha. - Ekkor hirtelen megfogta a derekam és betolt a küszöbről, majd csókolni kezdett. Az ajtó hangosan csapódott mögötte, ahogy belökte a lábával.
 - Hogy van a világ leggyönyörűbb menyasszonya? - mosolygott rám, miután lecsillapodott.
 - Jól, de örülnék, ha nem mondogatnád ezt.
 - De hát nincs itt senki. És olyan jól esik kimondani, hogy TE a menyasszonyom vagy. - kiabált.
 - Hát te nem vagy normális - feleltem nevetve.
 - Nem érdekel. Semmi nem érdekel, csak te. Most semmi nem fontosabb annál, mint hogy a feleségem leszel. - emelt fel, majd megcsókolt.
 - Dominic, hidd el, én is nagyon boldog vagyok, de mégsem ordibálok itt, hogy eljegyeztek.
 - Persze, akkor gyerek, ordibálj kint - húzott magával.
 - Hülye - nevettem és kihúztam a kezem az övéből. - Gyere, kapj el - hátráltam, majd felszaladtam a lépcsőn.
Nem hiába volt sportoló, már az emeleti folyosón utolért, és becipelt a szobámba. Lerakott az ágyam előtt, és mélyen a szemembe nézett. Lassan közeledett felém, majd megcsókolt. Hiába is tagadtam volna, mindig jól estek a csókjai és most nem is akarta abbahagyni. Csak csókolt és csókolt és csókolt, egészen addig míg már levegőt sem kaptam.
Szorosan magához ölelt, én pedig felraktam kezeimet a nyakára.
Lassan tolni kezdett hátrafelé, majd óvatosan ledöntött az ágyra. Hosszú percekig csak csókolóztunk, majd Dominic lassan végigsimított az oldalamon, nem is egyszer. Aztán benyúlt a pólóm alá, de mielőtt elérte volna a végcélját, elkaptam a kezét. A szemembe nézett.
 - Mi a baj? - zihálta. - Nem...nem akarod?
 - Akartam. Egészen tegnapig.
 - Ezt nem értem. - gördült le róla, majd felült. Háttal volt nekem. - Tettem valamit, ami...
 - Nem, dehogy is. Csak megkérted a kezem.
 - Még mindig nem értem. - fordította a fejét felém. Ennyire nehéz felfogása lenne?
 - Ha mondjuk tegnapelőtt kezdeményezel, akkor belemegyek. De Dominic, eljegyeztél. - úgy láttam, kezd neki derengeni.
 - Szeretnéd megvárni a nászéjszakát.
 - Pontosan.
 - Én, meg azt hittem, hogy te...
 - Mit?
 - Esetleg te még nem vonzódsz úgy hozzám, mint ahogy én, és ezt telj...
 - Hé, hé hé. - fogtam meg a kezét, és próbáltam a fejét felém fordítani. - Én szeretlek. És akarlak is. Nem is tudod mennyire, de szeretnék várni.
 - Megértelek. És köszönöm, hogy ezt kimondtad. Jó tudni, hogy te is úgy érzel, mint én. - közelebb csúsztam hozzá és megcsókoltam. Aztán bebújtam a karjai közé és mindketten hallgattuk a csendet, ami körbefont minket.


 - Nem érdekel, hogy alszik, azonnal szólj neki! - ordított valaki. Csak nagyon távolról hallottam a hangot.
 - John, léccives, higgadj le.
 - Te csak ne csitítgass engem. Hol van? Hol van? Ne próbáld meg rejtegetni előlem! - még mindig ez az ordibálás, de mostmár hangosabb lett.
 - Kérlek, menny haza és gyere vissza holnap. Addigra már biztosan józan leszel és tisztán tudsz gondolkodni.
 - Nem megyeksehova! Érted!? Sehova nem megyek a fiam nélkül. - Hirtelen bekúszott az agyamba, hogy ezt nem álmodom. Kinyitottam a szemeimet, és felültem. Dominic már ült és bámulta az ajtót. Talán azt várta, hogy mikor ront rá az apja.
Már közeledett. A kiabálások egyre hangosabbak voltak és a léptek koppanását éreztem magunk alatt. Gyorsan az ajtó elé ugrottam és ráfordítottam a zárat, sztán ekidőltem. Dominic odajött hozzám és megállt előttem.
 - Akármi is lesz, tudnod kell, én mindig itt vagyok melletted - fogtam két kezem közé az arcát. A pillantása elkínzott volt és fáradt. Tudtam, hogy már hetek óta nem alszik jól, csak néha-néha nálam tud pihenni egy kicsit. - Ha akarod, akkor még ma elszökünk. Vagy már a övő hónapban megtartjuk az esküvőt és elköltözünk. Amelyiket akarod. Csak te ne szenvedj tovább.
 - Annyira szeretlek - ölelt magához.
 - Én is szeretlek. - elengedett és újra rám nézett.
 - Nem tehetem meg veled, hogy itthagyj csak úgy mindent. Neked normális családod van, akik szeretnek. Nem okozhatsz nekik fájdalmat.
 - Érted megtenném. Ha tudnám, hogy többé nem fogsz szenvedni és nyugottan élhetünk majd, Istenbizony, megteszem.
 - Köszönöm - támaszotta homlokát az enyémnek. - Nem tudod, ez mennyit jelent nekem. Hogy van valaki, aki tényleg szeret és gondoskodik rólam. Ez több, mint amit valaha is reméltem. - Egy hatalmas csapódást hallottunk.
 - Elment - hallottam Nati hangját az ajtó túloldaláról. Megfordultam és kinyitottam.
 - Mi történt? - kérdeztem.
 - John egyszer csak berontott és üvöltözni kezdett, hogy hol van a fia. Csak úgy dőlt belőle a piaszag. Sajnálom, sógor.
 - Kösz - motyogta Dominic.
 - Natalie, ezt addig mondom, míg anya ide nem ér. Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk sokáig itt maradni. Vagy egy hónap múlva megtartjuk az esküvőt és elköltözünk, vagy még ma elmegyünk.
 - Ő tudja? - kérdezte Dominic.
 - Ne haragudj, de elmondtam neki.
 - Semmi gond, Adam is tudja. Ő volt Dominic legjobb barátja.
 - Anya nagyon ki lenne akadva, hogyha egy szó nélkül itthagynád.
 - Tudom, de nincs más választásunk... - hallottam, ahogy anya jön fel a lépcsőn, majd megjelent a folyosón. 
 - Apád igen...temperamentumos. - áltt meg előttünk.
 - Igen, tudom. Sajnálom. - láttam rajta, hogy tényleg bántja a dolog és mintha szégyellné is magát érte. Átöleltem a derekát, hogy valamennyire támogassam. 
 - Nem tehetsz róla. Sajnálom, hogy ilyet egyáltalán meg kellett élned.  - anya válasza meglepett. Együttérző volt és tényleg sajnálta Dominicot. - Ha akarsz, ittmaradhatsz ma éjszakára.
 - Köszönöm, de nem. Este haza fogok menni. Addigra talán lenyugszik.
 - Rendben, de vacsorára azért maradsz?
 - Köszönöm, az jó lenne.
 - Rendben - mosolygott, majd elmentek Natival. Tudom, hogy anyám szereti Dominicot, csak próbálja a kemény anya szerepét mutatni, mint ahogy azt apámnak kellene. Pedig apu szeretné Dominicot, ebben biztos voltam.
 - Hogy vagy? - zártam be az ajtót, majd felé fordultam.
 - A körülményekhez képest jól. Azt hiszem...De mindenképpen sokat segít, hogy itt vagy. Érzem, hogy belül támogatja valami a lelkemet.
 - Ha akarod, örökké itt leszek.
 - Az nagyon hosszú idő.
 - De ha veled vagyok, akkor semmi sem hosszú. Bárhova elmennék veled és bármit megtennék, hogy boldog legyél.
 - Ennél többet nem is kérhetek - suttogta, majd szorosan megölelt.


 - Biztos, hogy nem szeretnél maradni? - kérdezte tőle anya a vacsora után.
 - Köszönöm, de nem. Így is eleget tettek értem.
 - Semmiség volt - mosolygott anya. Rá sem ismertem.
 - Jó éjszakát és köszönöm a vacsorát.
 - Jó éjt, Dominic. - mondták kórusban Natival.
 - Minden rendben lesz? - kérdeztem tőle az ajtóban.
 - Hát...nagyon remélem. - mosolygott egy keveset.
 - Ha van valami, akármi, akkor csak gyere át. Ígérd meg, hogy átjössz.
 - Megígérem.
 - Szeretlek. - öleltem meg.
 - Én is szeretlek. - fúrta bele arcát a nyakamba. Aztán gyorsan megcsókolt, majd kilépett az esőbe.


Nem tudtam elaludni. Nagyon sokáig forgolódtam, de sehogy sem akartak leragadni a szemeim. Egyfolytában járt az agyam. Dominicon, az esküvőn, a költözésen...Hogy milyen lenne, ha nyugodtan házasodnánk össze. A család eggyüt lenne, mi meg boldogan állnánk az oltár előtt, és mosolyogva mondanánk ki az igent. De az egészet csak elrontja ez a családi probléma. Nem hibáztatom érte Dominicot, hiszen ő nem tehet róla, hogy az apja ilyen.
Éjfél körül elnyomott az álom, de még alvás közben is éreztem, hogy nem vagyok nyugodt.
Egy-két órával később pattogó hangot hallottam. Ébredtem már erre máskor is, amikor Dominic dobálta kővel az ablakomat. A zaj most is ugyanilyen volt. Felpattantam, és odasiettem az ablakhoz, majd kinyitottam.
 - Szia! - mondtam nem túl hangosan.
 - Szia. - hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben.
 - Valami baj van? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
 - Mennyünk el - tátogta, és láttam rajta, hogy nagyon megviselt. - Kérlek, gyere velem és szökjünk el.
 - Megyek  - mondtam, majd hátraléptem, hogy bezárhassam az ablakot. Elővettem a sporttáskámat, és gyorsan elkezdtem bedobálni a ruháimat. Miután eleget pakoltam belőlük, felöltöztem, és beosontam a fürdőszobai dolgaimért.
A lépcsőhöz érve elkapott a bűntudat. Tényleg köszönés nélkül akarok elmenni? Ezt nem tehetem meg sem velük, sem magammal. 
Először Nati szobájába mentem be és adtam neki egy puszit. Aztán anyához mentem, ahol már elejtettem pár könnycseppet is. Szegény olyan nyugodtan alszik, nem is sejt semmit. Nem akartam sokáig időzni, mert akármelyik pillanatban felébredhetnek. Az előszobában megírtam a búcsúlevelet, aminek a szövegét - nem is tudom, miért - már nagyjából összeraktam magamban. Szinte olvashatatlanul lefirkantottam a fejemben levő zavaros gondolatokat egy papírra, majd egy nagy sóhajjal kiléptem a házból. Dominic a kocsinak dőlve várt, amikor pedig odaértem hozzá, gyorsan megölelt, majd berakta a csomagomat a csomagtartóba. Mielőtt beültem volna az autóba, még utoljára a házra néztem. Annyi minden köt ide, és most mégis itthagyom. Sok kedves, szép, fájó, de ugyanakkor mind jó. Nem nézhettem tovább. Nem volt szabad. Gyorsan beültem a kocsiba, és bezártam az ajtót. Még véletlenül sem néztem máshova, csak előre. Nagy erőfeszítésembe került, hogy visszatartsam a könnyeimet előtte. Nem láthatta, hogy gyenge vagyok, mert akkor nem mehettem volna vele. Én azonban nem birok nélküle élni. Nem vagyok hozzá elég erős. 
 Dominic megfogta a kezem.
 - Szeretlek - mondta. - Biztos, hogy ezt akarod?
 - Szeretlek. - mondtam, majd én indítottam be az autót helyette. Ez elég bizonyíték volt neki, és lassan elindultunk. 
Ahogy nőtt köztem és az otthonom között a távolság, úgy nőtt a fájdalom a lelkemben is. Egy új élet, új lehetőségekkel. Most fogjuk megalapozni a saját családunkat. 
 - Köszönöm - mondta, miután felmentünk az autópályára. 
 - Szeretlek - válaszoltam. Nem akartam tőle megkérdezni, hogy mi történt. Pontosan tudtam, hogy el fogja majd mondani, de most sem a hely, sem az idő nem alkalmas. 
 - Szeretnék neked mondani valamit.
 - Hallgatlak - mosolyogtam rá.
 - Képzeld, múltkor elmentem a...
Már nem hallottam többet, mert egy hatalmas ütést éreztem a fejemnél, és hallottam, ahogy a kocsi kerekei felvisítanak. Az utolsó, amire emlékszem, az egy erős fény volt, és hogy Dominic kezei még mindig az enyémen van. 

DarkSide - 2. fejezet

Valami történni fog

Anyum és a nővérem igazán kitettek magukért. A vacsora fantasztikus lett. Egyedül egy dolog nem volt rendben. Anyám...
Még a születésnapomon sem volt képes normálisan viselkedni Dominiccal. Az este alatt folyamatosan megjegyzéseket tett vagy rá, vagy akármire, amit mondott. Azóta ilyen, amióta Dominic egyszer részegen jött haza valahonnan, és betört a házunkba csak azért, hogy engem lásson. De a fenébe is, egyszer mindenki berúghat az életében nem? Miért nem lehet ezt elfelejteni? Akkor az alkalomkor volt először berúgva, és azóta egyszer sem. Már vagy százszor bocsánatot kért, és a kárt is kifizette, ráadásul a saját pénzéből. De neeem. Anyám ezt nem képes neki elfelejteni, és azóta ezt mindig a szemére veti, és tudom, hogy még foglya is. De legalább az én napomon felejtette volna el ezt az egész baromságot. Natalie már próbált vele beszélni, de semmi változás nem történt. Mindig ugyanaz a nóta. Egyszer összeszedem magam, és amikor éppen mutogatja a szarkazmusát, felállok, és otthagyom.
 - Dominic, hogy vannak a szüleid? - kérdezte Natalie vacsora közben.
 - Köszönöm, megvannak. - mosolygott. Láttam a szemében, hogy nem mondja őszintén, de Natalie ezt nem vette észre, elvégre nem ismeri úgy, mint én. - És te Clara, hogy vagy? - kérdezte anyumtól.
 - Köszönöm, én is megvagyok - felelte, de fel se nézett a tányérjából. Ezt a szégyent. Szegény Dominic meg csak leste az asztalterítőt.
 - Anya, Dominiccal vacsora után elmegyünk az egyik szórakozóhelyre. - vetettem fel a témát. Jobb ha már most túl vagyok rajta. Anyum villája hirtelen csattant a tányéron.
 - És mivel akartok menni? - kérdezte, miközben rárakta a fejét az összekulcsolt kezére.
 - Természetesen Dominic autójával. És azzal is jövünk haza.
 - És hogy akartok hazajönni, ha inni fogtok?
 - Én nem iszom, Clara. Hayley nyugodtan ihat, ha szeretne, és én fogok vezetni.
 - Te? - húzta fel a szemöldökét. - Még hogy te nem iszol? Azt kétlem.
 - Na jó, ezt most fejezzük be. - álltam fel.
 - Ne haragudj drágám, de én nem bízok benne.
 - Én viszont igen, és úgy döntöttem, hogy elmegyek vele. - Egy percig csendben gondolkozott, majd felsóhajtott.
 - Rendben, de meg kell ígérnetek, hogy nagyon vigyáztok magatokra! Te pedig óvatosan vezetsz! - tartotta fel az ujját fenyegetően Dominic felé.
 - Természetesen. Vigyázok rá, ígérem.
 - Na futás, mielőtt még meggondolom magam!
 - Jó szórakozást fiatalok! - kiabált utánunk Natalie.




 - El sem hiszem, hogy elengedett - mondtam már a kocsiban ülve.
 - Igen, én sem. - mosolygott.
 - Ugye nem idegesített fel?
 - Nem, egyáltalán nem. Már megszoktam, hogy ilyen. Talán egy napon majd megbékél.
 - Igen. Én is ebben reménykedem - bámultam ki az ablakon.
 - Mellesleg nagyon csinos vagy. - fogta meg a kezem.
 - Köszönöm. Neked is jól áll az öltöny... Bár... - nevettem.
 - Mi ilyen vicces? - kérdezte vigyorogva.
 - Jobban szeretlek, ha farmer meg póló van rajtad. Ebben a szerkóban olyan...Karótnyelt vagy.
 - Köszönöm Hayley. - grimaszolt. Láttam az arcán, hogy megsértődött.
 - Jajj, ne csináld már, tudod, hogy szeretlek! Akármi jól áll neked, de én mégis azt a természetes Dominicot szeretem igazán, akivel délután voltam a dombon.
 - Értem. - nevetni kezdett. - Tudom, hogy hogy értetted, csak azt akartam, hogy kimondd, hogy szeretsz.
 - Te szemét! - ütöttem vállon, de közben nevettem.
 - Mondd ki mégegyszer!
 - Te szemét!
 - Nem azt. Hanem hogy szeretsz. - Ekkor már a BroadSide parkolójában álltunk. 
 - Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek... - mondtam, miközben puszikat adtam a szájára. Aztán megcsókoltam, ő pedig belemosolygott a csókba. Kicsit később a homlokát az enyémnek döntötte.
 - Én is szeretlek. Fogalmad sincs, mennyire.
 - Na mennyünk be, mielőtt még elérzékenyülnék. - megint nevettünk.
Bent nem volt az a hatalmas tömeg, mint amit vártam, de azért így is voltak elegen. A falak feketék voltak, a bútorok pirosak, a fények pedig lilák, ami egy érdekes, de mindenképpen hangulatos külsőt adott a helynek. Rengetegen táncoltak, de azért a boxok is szépen tele voltak, Dominiccal alig találtunk olyat, amelyik üres volt.
 - Elmegyek, hozok valamit inni. Te mit kérsz? - kérdezte Dominic szinte kiabálva a hangos zene miatt.
 - Rád bízom - mosolyogtam. Ő is rám mosolygott, majd eltűnt az emberek között.
Azon gondolkodtam, hogy délután miért erősködött annyira Dominic, hogy jöjjünk el. Nem szokott ilyen lenni. Természetesen szeret bulizni, de sosem ő a társaság partyarca. Mindig visszafogott és nem visz túlzásba semmit. Valamiért azonban ma mégis elrángatott ide, és én meg fogom tudni, hogy miért. Vagy csak egyszerűen ki akart szabadulni otthonról, vagy megint történt valami, amiről én nem tudok...
Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, és majdnem kiugrott a szivem a helyéről, annyira megilyedtem.
 - Meglepetés! - kiáltották a barátnőim.
 - Jézusom, sziasztok! - öleltem meg őket sorban. - Legközelebb ezt ne! Majdnem itt haltam meg.
 - Bocsi, nem tudtuk, hogy ilyen ilyedős kedvedben vagy.
 - Talán azért, mert ma még nem ittam semmit - ezen nevettünk. Két kar fonódott a derekam köré, és mind a kettőben egy-egy üveg sör volt. Az egyik citromos.
 - Hölgyem - suttogta a fülembe Dominic. Én elvettem tőle a citromosat, mivel az volt a kedvencem, és ezt ő nagyon jól tudta. Mint később észrevettem, az övé alkoholmentes volt. Betartja, amit igért.
 - Lányok, üljetek le. - mondta Dominic, miközben engem maga mellé húzott.
 - Na Hayley, milyen érzés tizennyolcnak lenni? - kérdezte Alex.
 - Hát...jó. Eddig.
 - Ne legyél már ennyire derülátó - szidott le Esster.
 - Tényleg ne. Nem kellene már ennyire az elején aggódnod. - mondta Doren.
 - Doren, te hogy-hoyg itt vagy? Úgy értem beengedtek?  Nem mondták, hogy fiatal vagy? - kérdeztem nevetve, mire a lányok is rákezdték.
 - Nem, nem vagyok, és mint láthatod, itt ülök, tehát beengedtek. Ezzel zárjuk le a témát. - láttam rajta, hogy mérges. Szegény mindig a korával piszkáltuk, mert egy kicsivel fiatalabb volt tőlünk. Nem sokkal, de ahoz épp eléggel, hogy tudjuk vele csesztetni.
 - Tudod, hogy nem azért mondtam.
 - Igen, és most nem is fogom annyira felfújni a dolgot, elvégre szülinapod van.
 - Ez a helyes hozzáállás! - tartotta fel a poharát Alex. - Ahelyett hogy vitatkozunk, inkább igyunk! - mondta, majd lehúzta a pohár tartalmát. Ő birja közülünk legjobban a piát.
 - Istenem, hova kerültem én - suttogtam Dominicnak, mire ő felnevetett.
 - Talán nem kellett volna őket idehívnom?
 - M..Mi? Te hívtad ide őket?
 - Gondoltam örülsz majd neki.
 - Igen, örülök is.
 - Tudtam, hogy szereted őket, és gondoltam jó buli lenne, ha meglepnének téged. A "kettesben levést" későbbre tartogatom. - mosolygott. Vajon mit tervezhet?
 - Oké, fiatalok elég az enyelgésből - mondta Esster, majd felrángatott a székből. - Irány a táncparkett!
Szinte az egész estét végigtáncoltuk, hajnalban már alig tudtam állni a lábamon. A lányok még partizós kedvben voltak, én azonban nem vágytam semmire, csak a jó puha ágyamra, és előtte egy fél óra édes kettest Dominiccal. A csajok próbáltak rávenni, hogy maradjunk még, de megmagyaráztam nekik, hogy mindjárt elalszol állva és bedőlök valahova, majd hogy egy kicsit jobban vegyék az adást, a fejemmel óvatosan Dominic felé böktem. Miután leesett nekik a célzás, vigyorogva elköszöntek, és vagy százszor kívántak jó éjzakát...
Kint már hűvösebb volt a levegő, azonban mégis jól esett a benti fülledt meleg után.
Dominiccal beültünk az autóba. Semmi kedvem nem volt hazamenni, és mintha ezt ő is megérezte volna.
 - Egyenesen haza, vagy ráérsz még egy kicsit, és elrabolhatlak még egy fél órára?
 - Akkor fél órára csak a tiéd vagyok - mosolyogtam, majd megfogtam a kezét.
 - Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni. - mosolygott ő is.
 - Hova megyünk? - kérdeztem, miután nem hazafelé tartottunk, hanem egy teljesen másik úton fordultunk le balra. Egy keskeny és igen kacskaringós úton hajtottunk végig, az autó csak úgy zötykölődött alattunk.
 - Meglepetés - kacsintott. Jól ismerem, ennél többet úgy sem fog elárulni.
A fák szinte körbeölelték a kis utat, ami barlangossá varázsolta az egészet. Kint korom sötét volt, csak az autó lámpái világították meg az utat, a sötét erdőben pedig mintha néha-néha felbukkant volna egy-egy rejtélyes árnyék. Tudtam, hogy csak képzelődöm ezzel kapcsolatban, azonban mégis fusztrált a gondolat, hogy mi van, ha mégis lapul valami sötét és gonosz az erdőben.

Nyugtalanságom egy pillanat alatt elszállt, amikor Dominic megállt egy kis rét szélén, aminek a közepén halvány fény derengett. Kiszálltunk az autóból, Dominic pedig megfogta a kezem és lassan sétáltunk a világosság forrása felé.
 - Hol vagyunk? - kérdeztem nézelődve. Bár hiába is erőltettem a szemem, semmit sem láttam abban a korom sötétben. Azért mégis érdekelt, vajon hol vagyunk most.
 - Az egyik kedvenc helyemen. Régebben ide jártam. Egyedül - tette hozzá vigyorogva, hogy nehogy félreértsem. - Itt nagyon jól lehet gondolkodni. Még akár a semmiről is. - nevetett.
 - Ó, az biztos nagyon érdekes lehet. - forgattam a szemem.
Ahogy egyre jobban közeledtünk a fények felé, megláttam a meglepetést.
Egy piros kockás pléd volt leterítve a földön, körülötte pedig vagy száz gyertya. Az egész olyan...romantikus volt...
 - Tetszik? - kérdezte félénken.
 - Hogy tetszik-e? - hülledeztem. - Hát persze, ez gyönyörű, és nagyon figyelmes tőled - öleltem meg.
 - Reméltem, hogy tetszeni fog. Gyere, üljünk le. - húzott oda a takaróhoz, majd leültünk.
 - Azt mondtad, hogy nem fogadsz el semmilyen ajándékot - aminek nem örültem -, ezért kitaláltam ezt.
 - Ötletes, az biztos - mosolyogtam. Ő is mosolygott. Az arckifejezése azonban pillanatokon belül megváltozott.
 - Kérdezhetek valamit?
 - Bármit. - kezdett megilyeszteni ezzel a nagy óvatossággal.
 - Boldog vagy? - Ezt meg miért kérdezi? Mindenesetre gondolkodtam a válaszon néhány pillanatig.
 - Igen, azt hiszem, boldog vagyok. - Bólogattam lassan. - Elvégre megvan mindenem. Család, barátok, te...Mi mást kívánhatnék még?
 - Szóval jó, hogy vagyok?
 - Dominic, ne viccelj! Még jó hogy vagy. Képtelenségek jutnak az eszedbe.
 - Szóval szeretsz?
 - Igen, szeretlek.
 - Akkor gyere hozzám! - térdelt fel, majd megfogta a kezem.
 - ... - nem tudtam válaszolni. Annyira letaglózott ez a kérdés...
 - Ez...Ez hogy...hogy jutott eszedbe? - tudom, hogy ez nem értelmes, de más nem jutott az eszembe. Vagyis jutott, de egyik sem volt értelmes....
 - Tudom, hogy hirtelen jött, de mostanában fura érzések kerülgetnek. Tudom...Érzem, hogy valami fog történni, és szeretnélek minnél közelebb tudni magamhoz. Szeretlek, te is szeretsz, akkor mi kell még? Gyere hozzám - kérlelt újra, és a takaró egyik sarka alól előhúzott egy kis fekete dobozt.
A kezembe adta, én pedig kinyitottam. Egy gyönyörű gyűrű volt benne. Nem tudtam honnan volt rá pénze, de ebben a pillanatban ez nem is annyira foglalkoztatott.
 - Azt mondtad, hogy nem vettél nekem ajándékot - térdeltem fel hozzá mosolyogva.
 - Nem bírtam ki. És tudtam, hogy ez sokat jelentene neked.
 - Igen.
 - Na látod - mosolygott.
 - Igen, hozzád megyek - mosolyogtam szélesen. Hirtelen nézett fel rám, majd ő is szélesen elmosolyodott, felkapott, és felemelt. A lábam a föld felett lógott, de őt ezt nem érdekelte. Magán kívül csókolt, és én sem tettem másként.

DarkSide - 1. fejezet

1. Nem merek belegondolni sem...



Tévesen gondoljuk, hogy az élet és halál közt oly nagy a különbség. Az átmenet sokkal könnyebb, mint gondolnánk.

 Némelyek már születni is úgy születnek, hogy szájukban van a vér íze. Ilyen vagyok én is.

Ez előtt soha nem gondoltam volna, hogy az élet és a halál között van átmenet. Soha nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy az ember esetleg "élhet" másképp is, mint normálisan. Egészen mostanáig.




 - Jó reggelt Hugi! Boldog szülinapot!
Reggel. Nálam ez csak rossz dolgokat jelent: nyomottság, nyűgösség, makacsság...
Pedig ma van a szülinapom. Boldognak kéne lennem vagy mi, de én nem érzek semmi különöset, csak a szokásosat. Azt, hogy reggel van és hogy fáradt vagyok...A nővérem bezzeg...Ő akár még hajnalban is képes olyan lenni, mint egy energiabomba. Én - mint mindenben - pont az ellentéte vagyok.
 - Hány óra van? - húztam a fejemre egy párnát.
 - Kilenc. - kaptam meg a választ pár pillanat múlva.
 - Nati, szombat van a fenébe is! - nyögtem, majd a hátamra fordultam. Natalie már reggel szinte tökéletes volt. Besütött haj, kifestett arc, nekem túlságosan furcsának tűnő csinos ruhák...Én meg kócos vagyok, és a szemeim is karikásak.
 - Bocsi Prücsök, de már nem birtam megvárni, hogy felébredj! Annyira izgalmas ez a nap!
 - Aha, nagyon - ásítottam.
 - Na, úgy látom nagyon fel vagy dobva.
 - Figyelj Nat, reggel van. Mégis mit vársz tőlem?
 - Talán egy kicsivel több...lelkesedést?
 - Én meg egy kis nyugalmat, szóval ha megtennéd, akkor szeretném összeszedni magam.
 - Oké. Tényleg, totál szét vagy esve.
 - Fogd be! - ütöttem vállon. Nevetve odasétált az ajtóhoz, de még mielőtt kilépett volna rajta hátrafordult.
 - Boldog szülinapot Prücsök!
 - Köszönöm - mosolyogtam, ő pedig kacsintott egyet, majd kiment.


Hallottam, ahogy anya és Nati beszélgetnek a konyhában, mint minden reggel. Ez nekem megszokott és nyugtató hang volt. Csak ők vannak nekem a világon. Az apukám nagyon beteg volt, meghalt amikor három éves voltam. Alig vannak róla emlékeim. A halála után egy évvel költöztünk ki Londonból Greenwichbe. Itt sokkal jobban szeretek élni, mint a nyüzsgő nagyvárosban. Ennek a költözésnek köszönhetem a barátaimat, és gyakorlatilag minden mást is, ami fontos nekem.
Miután összekaptam magam, lementem a konyhába anyáékhoz. Mind a ketten sürögtek-forogtak. Főztek.
 - Anya, ti meg mit csináltok? - támaszkodtam a pultnak.
 - Jajj, felébredt a szülinapos! - csapta össze a tenyerét. - Boldog szülinapot Drágám! - ölelt meg. Azt hittem, megfulladok.
 - Köszönöm - mondtam, miután elengedett. - De mit csináltok?
 - Hát nem látod? - kérdezte Natalie. - Főzünk.
 - Köszi zsenikém, azt én is látom, de minek? - kinyújtotta rám a nyelvét.
 - Na, lányok ne marjátok már egymást! - szidott le minket. - Hayley drágám, ma van a szülinapod. Este nagy családi vacsorát szeretnék.
 - Hogy mi?! - néztem nagyot.
 - Igen, jól hallottad, és ne is próbálj lebeszélni, mert úgy sem tudsz.
 - Remek... - csengettek. - Megyek, kinyitom.
Dühösen átvágtattam az előszobán, majd kinyitottam a bejárati ajtót. A küszöbnél az az ember állt, aki talán az egyetlen normálisnak mondható lény volt az életemben. Kék szeme csillogott a napfényben, tekintete nyugalmat sugárzott. Barna haja ragyogott a napfényben. Pont jókor jött. Most rá volt szükségem.
 - Szia - köszönt halkan. - Boldog születésnapot!
 - Szia - sóhajtottam, majd mosolyogtam. Ő is mosolygott. Közelebb jött, majd gyengéden megcsókolt. A szívem gyorsan vert a mellkasomban, azt hittem, hogy ki is szakítja.
 - Ezt most kellett, mielőtt még bemegyünk. Anyukád szívinfarktust kapna, ha ezt látná.
 - Igen, tudom - nevetettem.
 - Gyere be - álltam arrébb, hogy beengedjem.
 - Mik ezek a jó illatok? - kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót.
 - Ne is kérdezd - cammogtam.  - Anyámra megint rájött a családosdi...
 - Á, értem - nézett rám mindenttudóan. - Ne félj, megmentelek!
 - Ó, szia Dominic! - köszönt anyám. - Mi járatban? - Ó, mintha nem tudná, hogy hozzám jött...
 - Igazából...Ha lehet, akkor estig elrabolnám a szülinapost. Ígérem, a vacsorára visszahozom.
 - Igen, a vacsora. Téged is szívesen látunk!
 - Köszönöm a meghívást, elfogadom.
 - Oké anya, akkor mi megyünk!
 - Rendben! Sziasztok!
 - Csak semmi csínytevés fiatalok! - szólt utánunk Natalie.
 - Fogd be!
 - Mi az Natalie, csak nem pasihiányod van? - cukkolta Dominic, amire kapott egy utállak pillantást a nővéremtől.


 Hát igen...Domonic. Hogy hogyan kerültünk mi össze? Bonyolult történet.
Igazából azóta ismerem, mióta ideköltöztünk. Vagyis gyerekkorom óta. Ez az egyik ok, amiért hálás vagyok anyukámnak, hogy úgy döntött, költözzünk ide.
Dominic az utcánk végén lakik, szóval nem vagyunk nagyon messze egymástól. Mindig nagyon jóban voltunk, de eleinte, vagyis pár évig csak barátokként kezeltük a másikat. De aztán jöttek a gondok. Mind a ketten elkezdtünk felnőni. Én egyre nőiesebb lettem. Folyamatosan növesztettem a hajam, jött a smink, a csinos ruhák és minden ami egy lánynak kell. Persze eközben ő is sokat változott. Elkezdett izmosodni, a hangja mélyebb lett és borostásodott az arca. Eleinte egyikünk sem foglakozott nagyon ezekkel, de később a dolgok megváltoztak. Mindig is ideges voltam, amikor vele voltam. A gyomrom remegett és hideg volt a kezem mindig, mielőtt találkoztunk. De miután átestünk a beszélgetés első fázisán: Szia, hogy vagy, mi a helyzet?...Azután ezek az érzések elmúltak és jött a teljes nyugalom és béke, a gondtalan nevetések és a csínyek...
A későbbiek során ezek a dolog nem múltak el, sőt mi több, erősebbek lettek. Elkezdtem...vele álmodni és szinte a nap minden órájában eszembe jutott, hogy vajon mit csinál, kikkel van és mire gondolhat most. A beszélgetéseink sem voltak már a régiek. Észrevettem, hogy rengeteg minden közös bennünk, hogy szinte ugyanazokat a dolgokat szeretjük.
Ha láttam egy-egy lánnyal, akkor elfogott a mérhetetlen düh és a féltékenység. A düh miatt meg tudtam volna ölni azokat a lányokat, amiért egyáltalán rá mertek nézni. A féltékenység pedig...Féltékeny voltam azokra a lányokra, mert ők beszélgettek vele és ők voltak vele helyettem. Nem volt sok ilyen alkalom, és neki sosem volt barátnője, mert voltunk annyira jóban, hogy elmondta volna.
Minden egyes alkalommal, amikor vele voltam, egyre jobban tetszett a mosolya, a hangja, a természetessége és egyre jobban kezdtem beleszeretni.
Nem tudom, hogy ő miket is érzett velem kapcsolatban, nekem pedig nem volt ezt bátorságom neki elmondani, mivel attól féltem, hogy esetleg kinevet, vagy - ami a legrosszabb -, hogy elveszítem a barátságát csak azért, mert én gyenge voltam és nem vigyáztam eléggé.
Tizehat éves koromban úgy éreztem, hogy valami ténylegesen megváltozott köztünk. Teljesen másképp viselkedett velem. Minden érdekelte, amit mondtam neki, meghallgatott és érdeklődve figyelte minden mozdulatomat. Egyre többször ült a közelembe, többet mosolygott és nevetett, mint eddig valaha is, amikor együtt voltunk. Ha valahol találkoztunk az utcán, és én a barátaimmal voltam, akkor sokszor nézett, mint aki aggódik értem, vagy szeretné tudni, hogy kikkel is vagyok.
Azt hittem, hogy ez mindig is így fog maradni. Elvégre ki vagyok én? Egy lány a sok közül, és annyian vannak még rajtam kívül, akik szebbek, okosabbak és bátrabbak nálam? Miért pont én kellenék neki?
Az egyik délután azonban váratlan dolog történt. Éppen nála voltunk, az ágyán ültünk és beszélgettünk, amikor egyszer csak odahajolt hozzám és megcsókolt. Azt a pillanatot míg élek nem fogom elfelejteni. Fantasztikus volt.
Elmondott mindent, amire kíváncsi voltam. Elmondta, hogy már több mint egy éve másként gondol rám, mint barátra, de eddig nem mert szólni róla, mert félt, hogy eltávolodok tőle, és ezt egyáltalán nem akarta. Mert szüksége van rám, a nap minden percében. Mert én vagyok az egyetlen ember, aki meghallgatja őt, akit egy kicsit is érdekel az amit mondd és amit tesz. Elmondta, hogy sokat gondol rám, hogy mindig mennyire várja, hogy találkozzunk, és hogy szeret...
Én is elmondtam neki, hogy ugyanígy érzek, és csodák csodájára...Én tizennyolc vagyok, ő huszonegy, és a mai napig együtt vagyunk.
    Féltem, hogy hogyan fogjuk ezt a tényt közölni a szülőkkel, de ő megnyugtatott és bíztatott, hogy minden rendben lesz. Egy-két hónapot még vártunk a bejelentéssel, hogy meglássuk, hogyan alakul a kapcsolatunk. És hamar rájöttünk, hogy ez a dolog kettőnk között nagyon is működik, így hát ideje volt a szülők elé állni.
Először anyámnak és a nővéremnek mondtuk el. Anyám persze teljesen kiakadt, és két napig nem akarta elhinni ezt az egészet. De aztán belenyugodott, de a mai napig vanak kételyei. Natalie viszont nagyon jól fogadta a dolgot, egy ideig sógornak szólította Dominicot...
Dominic szülei is nagyon meglepődtek a helyzeten, de mivel ők mindig is szerettek engem, így hamar elfogadtak minket. Nagyon boldog vagyok mellette, és nem bántam meg azt a pillanatot, amikor négyévesen odamentem hozzá az óvodában, és azt mondtam: Szia.


 - Min gondolkozol? - kérdezte Dominic. A kedvenc dombunkon feküdtünk éppen, és néztük az eget, amin csak néhány apró felhő látszott.
 - A megismerkedésünkön.
 - Na neee - nevetett. - Hát azon nem érdemes...Tiszta kusza az egész történet.
 - Tudom, de ha nem megyünk keresztül azon a sok mindenen, akkor most nem vagyunk itt, nem?
 - Igen, ez igaz. Örülök, hogy nem maradtatok Londonban.
 - Hát még én - sóhajtottam. - Most lehet, hogy valaki mással feküdnél itt.
 - Igen, lehet, de nekem nem kell senki más csak te.
 - Nekem se - néztem rá, majd elmosolyodtam.
 - És te mire gondolsz? - elfordította a fejét és felnézett az égre.
 - Azon, hogy mi lenne, ha elmennénk. Csak te és én...ketten... - hallottam a hangján, hogy valami nagyon nem stimmel.
 - Hé - könyököltem fel, hogy fölé tudjak hajolni. - Mi történt?
 - Csak apámék...már megint veszekedtek...
Dominic szülei az elmúlt pár hónapban rengeteget veszekedtek, mindig más miatt. Ez azonban nagyon megviselte szegényt, amit nem is csodálok? Elvégre ki szereti ha otthon nincsenek rendben a dolgok? Dominic erre pedig különösen érzékeny. Nagyon szereti a szüleit, én már csak tudom. Sokat szokott róluk beszélni, de amióta van ez a veszekedés dolog köztük, azóta már nemigen hozza őket szóba.
 - Annyira sajnálom - ültem fel hozzá, majd megöleltem. Ő is szorosan megölelt.
 - Ha te nem lennél, nem tudom mit tennék...
 - De itt vagyok.
 - Itt vagy - motyogta a nyakama. - Ez az én szerencsém. Annyira szeretlek.
 - Én is szeretlek.
 - Lassan vissza kell vigyelek. Még a végén kikapok - vigyorgott.
 - Rendben, akkor mennyünk.


Mire hazaértünk már sötét volt, de anyukámék még mindig sürögtek-forogtak a konyhában. Reggeltől...
Még mielőtt felmentem a szobámba készülődni, elköszöntem Dominictól, és beszóltam Natiéknak, hogy itthon vagyok és szóljanak, ha lejöhetek.
Lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy csinosabb pólót, a hajam kiengedve hagytam és felvittem egy kis sminket. Gyorsan bekapcsoltam még a számítógépem, hogy megnézzem a kedvenc blogomat. Minden nap tanulok valamit belőle, ami később még hasznos lehet számomra. Ez ma is így volt.


"Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb."
Soha, egyszer sem! Az egyetlen egy embernek sem mondtam ki, hogy szeretem, akit tényleg szerettem. Ő, ő nincs többé, és nem mondtam neki, hogy szeretem.

Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Elgondolkodtam azon, hogy az írónak mennyire igaza van, és elgondolkodtam azon, hogy vajon ez megtörtént-e vele is? Ő is elvesztett már valakit, aki nagyon fontos volt neki? És ha így van, akkor hogyan érezte magát utána? Egyáltalán van-e erre szó, amivel ezt ki lehet fejezni? Vajon tényleg létezik az a mérhetetlen fájdalom, amit egy fontos személy halála után érzünk? Igazából bele sem merek gondolni abba, hogy milyen lehet. Milyen lehet az az üresség, és az az erős, sajgó fájdalom a mellkasomban, ami idővel enyhülni fog, de sosem múlik el...