DarkSise - 4. fejezet

Kirakós 




Ha mégegyszer hallom ezt a dalt a fejemben, komolyan mondom megőrülök. Már vagy huszadszorra éneklik egy kislány, és már kívülről tudom az egészet. Ha akarnám sem felejthetném el. 

Nem akarok mást, csak feküdni,
A drága elmúlást érezni.
De egy hang halkan suttog:
Szeretlek, s fel nem adhatod!

És mi ez a nagy sötétség? Nem bírom ezt. Muszáj felkelnem. De hogyan? Hiszen azt sem tudom, hol vagyok, és hogy miként tudnám kinyitni a szemem.

Mintha ott...Mintha lenne ott egy kis fény. Muszáj felállnom. Nem tudom, hogy, de muszáj. Össze kell szednem magam. Lassan a lábaimra álltam, és elindultam a halványan derengő fényfolt felé. Az egyre világosabb lett, a végén már nem is láttam tőle.

Percekig csak sétáltam a hófehér ködben, céltalanul, amikor megláttam magam előtt egy alakot. Később az arca is tisztább lett. Ledöbbentem.

Az apám állt előttem, teljes nagyságban. Felismertem a fényképekről, amiket anya mutatott nekem. Biztos, hogy ő volt.

 - Apa? - azért mégiscsak jobb, ha megkérdezem.

A férfi mosolyogva bólintott, de nem szólt egy szót sem. Lassan integetett a kezével, nekem pedig annyira elkezdett fájni a fejem, hogy térdre rogytam. Istenem, ez a kibírhatatlan fájdalom megöl. Szétszakad a fejem. Csak legyen már vége!

Percekig ott térdeltem és fogtam a fejem. Legszivesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de erősnek kellett lennem.

Nem tudom mennyi idő telt el, de a fény egyszer csak halványulni kezdett, és megint jött a sötétség. Hangokat hallottam. Valahonnan nagyon messziről jött, de biztos voltam benne, hogy emberi hangok.

Ezek csak erősödtek és csak erősödtek, a végén pedig szinte már eliselhetetlenül ordítottak a fejemben. Néhány szót kit tudtam venni belőle.

 - Sikerülni fog, csak még egyszer!...Segítség kellene a másiknál is!...Már megjöttek és dolgoznak...Nem hiszem, hogy mind a ketten...

És ekkor kinyílt a szemem.

A fenébe, mi ez a rohadt erős fény?! És ki ez a sok ember itt fölöttem? Egyáltalán hol a francban vagyok?

 - Ez az kislány, jól van! - mondta egy fekete hajú férfi. Mintha megkönnyebbült volna.

Szirénákat hallottam, kint valahol piros és kék fények villogtak. Próbáltam kinyitni a szemem, de nagyon fájt a fejem, és úgy jobb volt, ha becsuktam. De aztán csak összeszedtem magam, és felemeltem a fejem.

 Egy hordágy szerűségen feküdtem, körülöttem mindenféle műszerek és gézdarabkák voltak. A mellettem tevékenykedő emberek piros mellényben és nadrágban voltak, ebből kitalálta, hogy mentősök. Én pedig egy mentőautóban voltam. De mi történt...és...hogy kerültem ide? Nem emlékszem semmire...

Gyerünk, Hayley, gondolkozz! Mi az utolsó emlékem? A szülinapom...aztán elmentünk Dominiccal bulizni...A rét...Dominic megkérte a kezem...Reggeli nálunk...A délután Dominiccal...Az apja kiborulása...Dominic hazamegy én pedig nem bírok elaludni...Dominic az ablakom alatt...A búcsúzás...A szökés...

Az az utolsó emlékem, hogy Dominic fogja a kezem és vezeti az autót.

 - Ő hol van? - kérdeztem az egyik mentőst. Azt hiszem, őt láttam meg először.

 - Kérem, nyugodjon meg, és feküdjön vissza!

 - Hol van? Kérem! És mi történt? - fel akartam állni, de egyszerűen nem ment. Mindenem fájt.

 - Kérem, kisasszony, maradjon nyugton! Nincs olyan állapotban, hogy felkeljen.

 - Látnom kell! Azonnal! - mostmár erősebb voltam, és nagy fájdalmak árán, de fel tudtam volna kelni. Ám a férfi odalépett mellém, visszatolt az ágyra, ás beadott valamit a karomba. Pár másodperccel később nehéz lett a fejem, és a szemeim is kezdtek leragadni. Az egész testem elernyedt. Olyan voltam, mint egy felfújt zacskó, amit felfújnak és aztán magától leenged.

Mielőtt elaludtam volna, láttam valamit...Vagyis valakit...Egy férfi alakját a mentőautó ajtajában...Talán megint apu volt az, de nem voltam benne biztos. Túlságosan hamar jött a sötétség...

*********

 Szép ez a tó...Csak kár, hogy ilyen sötét van itt.

Mindenfelé csak fák, meg bokrok, apró kis gallyak a talpam alatt, de sehol senki. A csillagok is olyan...Hallgatagnak tűntek fölöttem, mintha siratnának valamit.

Akkor, ott...Teljesen egyedül éreztem magam. Nem volt senki, aki megnyugtasson, nem volt senki, aki fogja a kezem, nem volt senki, aki szeressen. Csak én voltam és ez az erdő, ez a tó, ezek a csillagok.

Féltem elindulni, mert ki tudja, mi rejtőzik a rengetegben. Talán megsebesülök...Esetleg meg is halhatok...

Örökké azonban mégsem állhatok itt, mitn valami szobor. Össze kell szednem magam, és neki kell vágnom az útnak. Akárhová vezet is...

Ahogy felemelt fejjel tartottam előre, hallottam a lábam alatt az ágak reccsenését, a lehullott levelek zizegését és a tücskök ciripelését. A lehelletem úgy kavargott előttem, mint a szél álltal kavart füst. De hiszen ez lehetetlen!

Lehullott levelek...ciripelő tücskök...látszódó lehellet? Mi van itt? Olyan mintha összekavarodtak volna az évszakok. Ahogy odaértem a tó szélére és megláttam a partot, még hó is volt...

A víz teljesen jéggé volt fagyva, azonban mégsem volt hideg. Ahogy lépdeltem a hóban, egyszer csak megláttam valamit nem messze. 

Egy kislány. Mit csinál itt egyedül? Hiszen alig lehet öt éves...Fehér ruhája volt, a haja fekete, ijesztően kék szeme ragyogott a holdfényben. 

 - Szia - mosolyogtam rá. Közelebb mentem, de ahogy haladtam felé, ő úgy hátrált. Az arca véres volt. Istenem...Most fussak, vagy maradjak...

Az ég sötét, csak pár csillag látszik,
Szívemben sötétség tanyázik.
Nem akarok mást, csak feküdni,
A drága elmúlást érezni.

Könny folyik arcomon az éjszakában,
A szívem reszket, a kiutat nem találja.

Küzdeni miattad, s meghalni érted,
Ez volt a sorsom, fogadd el, kérlek.

Nagyon megijesztettek a szavai. Csak álltam ott ledermedve, és azon gondolkoztam, hogy most visszakérdezzek, hogy tessék, vagy próbáljam meg otthagyni. Hátrafordultam, hátha van valaki körülöttem, de semmi. Amikor visszafordultam, a lány már nem volt ott. Körülnéztem, hogy hová tűnhetett, és akkor megláttam. Az egyik fán lógott. Felakasztva...A szám elé tartottam a kezem, hogy visszafojtsam a sikolyom, már amennyire lehetett. Aztán rohanni kezdtem. Nem tudtam hová, csak el arról a borzalmas 

helyről.

A fák gyorsan suhantak el mellettem, egy halvány függönyt képezve, mint valami függöny. A fák egyre csak sűrűsödtek, és azt hittem, hogy eltévedtem. Hogy talán itt ragadok, és soha nem találok ki innen. De ekkor csoda történt. Elestem. Vagyis nem ez a csoda, hanem ami utána jött. 

A sok fának már nyoma sem volt, helyette egy aprócska kis rét volt előttem, amit ugyanúgy rengeteg fa szegélyezett. Ott is hó volt, de nem ez volt a legérdekesebb. A kis réten egyetlen egy, hatalmas fa állt. A előtt pedig egy nőt láttam meg, aki hosszú fekete ruhát viselt, és a haja is fekete volt, mint a kislánynak. Nekem háttal állt, és nem mozdult. Magát nézte. A fán volt egy tükör, ő pedig csak nézte és nézte magát. Azt hittem, hogy észre sem vett, de ekkor megszólalt. 

 - Üdvözöllek, lányom - mondta hihetetlenül lágy hangon. Lassan megfordult és rám nézett. Gyönyörű arca volt. A szemei éj feketék, az arca hófehér, az ajkai vérvörösek. A haja a derekát súrolta, mozgása kecses volt, ahogy intett nekem. 

 - Mi a neved? - tett felém egy lépést. 

 - Hayley. 

 - Ó, milyen kedves. - nevetett. A nevetése csilingelt. - Mi járatban errefelé? 

 - Én...Nem tudom, hogy hol vagyok...Azt hiszem, eltévedtem...

 - Senki sem téved el, csak nem a megfelelő úton jár. - mosolygott. - Azt mondd meg, merre tartasz? 

 - Hát...jelenleg azt sem tudom, hol vagyok. 

 - Az Erdőben. - magamtól rá sem jöttem volna...

 - De melyikben?

 - Hiszen mondtam. Az Erdőben. 

 - És van ennek az erdőnek neve is?

 - Igen. Az Erdő. Ez minden erdőnek a legfőbb Erdeje. Itt minden fa megtalálható, ami valahol csak a világon létezik. Te nem idevalósi vagy, igaz? 

 - Nem - motyogtam. Remélem nem keveredem bajba e miatt. 

 - Esetleg megtudhatnám, hogy mi vagy? Első látásra tündérnek néznélek...

 - Ömm, elnézést, de én ember vagyok. 

 - Ó, egy ember! - sikkantott fel. - Hiszen ez csodálatos! Még sohasem találkoztam egyel sem. - Odatipegett hozzám és járkálni kezdett körülöttem. 

 - Egyszerű vagy. Milyen furcsa...

 - Te pedig csodaszép vagy.

 - Ohh, valóban így gondolod? Milyen kedves - mosolygott. - Köszönöm. Pedig nagyon idős vagyok. 

 - Megkérdezhetném, mennyi?

 - 4569 éves. Nemsokára 4570. - Te jó ég!  

 - Pedig nem néz ki 25-nek sem. 

 - Ó, milyen drága vagy. Annyira jólesik ezt hallani. De tegezz, kérlek. Így fiatalabbnak érzem magam.

 - Rendben. Megmondanád, hogyan juthatok ki innen?

 - Ó, mármint az élők közé?

 - Igen.

 - Az nagyon egyszerű. Meg kell halnod. - Nagyot nyeltem. 

 - Tessék? 

 - Meg kell halnod. De, várj még. Annyira ritkán akad társaságom. 

 - De nekem mennem kell. Vár a családom. 

 - Az meg micsoda?

 - Olyan emberek, akik szeretnek engem, és kiállnak mellettem. 

 - Értem. Gyere, meglátom mit tehetek érted. - Azzal elsétált vissza a fához és odaállt a tükör elé. Odasétáltam mellé és én is belenéztem a tükörbe, de nem kellett volna. A nő tükörképe nagyon csúnya volt. A haja tiszta ősz, az arca pedig ráncos, a bőre pedig lefelé lógott, a szemei beesettek voltak. Ijesztő volt. 

 - Egyébként a nevem Cordelia. 

 - Megkérdezhetem, mi vagy?

 - Én az erdő nimfája vagyok.

 - Az előbb...találkoztam egy kislánnyal...

 - Milyen kislánnyal? - kérdezte, miközben a kezével körözött a tükör előtt. 

 - A nevét nem tudom. Egyszer csak megjelent előttem. Fekete haja volt, és nagyon kék szeme. Fehér ruhát viselt. 

 - Te jó ég! A tónál láttad ugye?

 - Igen.

 - Hogy kerültél te oda? - rémüldözött. 

 - Nem tudom. A tótól nem messze ébredtem fel. 

 - Megjelent neked? 

 - Hát...egyszer csak megláttam. Ott állt egyedül. 

 - De ugye nem szóltál hozzá?

 - Hát...csak üdvözöltem...

 - Istenem! - hajtotta le a fejét. - Ezek szerint akar tőled valamit.

 - Ki ő?

 - Neki nincs neve. Nem hívjuk sehogysem, mert ha valaki véletlenül kimondaná a nevét, még megjelenne előtte. 

 - És ő...miért rossz? Nekem nem tűnt veszélyesnek...de aztán...

 - De aztán mi történt? 

 - Egy pillanatra nem néztem rá, és a következő pillanatban egy fán lógott...

 - Jajj, szegénykém. Nem is tudod, mibe keveredtél. Ő akar tőled valamit, mert megmutatkozott előtted. 

 - De nem is ismer! Azt sem tudja, ki vagyok. Még én sem tudom, hogy hol vagyok, és hogy hogyan ébredhetnék fel ebből az álomból.

 - Ó, kedvesem, de hiszen ez nem álom! - Persze. Most azt akarja nekem bemesélni, hogy ez a hely létezik. Hogy itt egyszerre van 4 évszak, hogy ő négyezer valahányszáz éves, és hogy egy kislány pillanatok alatt felkerül egy fa tetejére...

 - Ez a hely igenis létezik! Annak oka van, hogy te idekerültél. És a jelek szerint nem is utoljára vagy itt.

 - Esetleg...ha...mégegyszer ide jönnék...akkor hogyan tudnálak megtalálni?

 - Mindig legyen nálad egy tükör. Amikor belenézel, mondd, hogy az én barátom vagy, és a fák majd mutatják az utat.

 - Köszönöm, Cordelia. 
 - Nálam mindig biztonságban lehetsz. Én vagyok az Erdő legöregebb lénye. Velem senki nem mer szembe szállni, kivéve...De azt tudod...De ha nem keresem, ő nem talál meg. Most pedig... - mosolygott. - Gondolom menni szeretnél.

 - Igen, ideje lesz. De majd hogyan tudok ide visszajönni? Esetleg, ha lenne valamilyen kérdésem.

 - Azt is egy tükör segítségével tudod megtenni. Belenézel, és elmondod ezt:

Hófödte hegyek fenyőfái között,
S befagyott tavaknak peremei körött
Az örökös jégnek fehér birodalma
Mi e sivár helyet oly büszkén uralja.

Remélem megjegyzem. Mondjuk nem annyira bonyolult.

 - Most pedig...Hogyan szeretnél meghalni? - mosolygott. Nagyot nyeltem.

 - Gyorsan és fájdalom mentesen.

 - Rendben. Akkor. Mit szólnál, ha...Leszúrnálak...

 - Ömm, biztosan jó ötlet ez? - Nagyon féltem.

 - Vagy meg is folythatlak akár, de az tovább tart.

 - Akkor essünk túl rajta.

 - Csak egy pillanatig fog fájni - mondta, majd előhúzott a ruhája alól egy tőrt. Lassan közelített felém, én meg becsuktam a szemem. Komolyan nem vagyok normális. Csak vártam a fájdalmat, ami hamarosan bekövetkezett, valahol a szívem környékén. Iszonyatos volt, de aztán rögtön el is múlt.

Halványan láttam még az Erdő körvonalait, éreztem a hideg havat a kezemen, és éreztem, ahogy a vér lassan csordogál mellettem, és szétfolyik a hóban. Aztán mindennek vége volt. Ébren voltam. Vagyis a valóságban. De...hol vagyok? Riadtan néztem körbe. Meleg karok fontak körbe, de én csak bámultam bambán. Nem emlékeztem semmi másra, csak a hosszú hajú nőre, a kislányra és a mondókára, ami azt hiszem, egy életre belémégett.