DarkSide - 3. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon régen nem volt friss, amit sajnálok. Az oka az, hogy így év vége felé nagyon bele kellett húznom a tanulásba. Ezen kívül meg van még két blogom, amit ugyanúgy szeretek írni mint ezt, és őket sem hagyhatom abba. Remélem tetszeni fog a fejezet, és ígérem, hogy a nyáron igyekszem minden időmet az írásra fordítani.

Legnagyobb veszteségünk a vágy, amelyik úgy teljesül, hogy észre se vesszük.

Próbáltam nem nagy zajt csapni, miközben felfelé mentem a lépcsőn, és próbáltam magamról lerángatni a magassarkút.
Vigyorogva kapcsoltam fel a fürdőben a villanyt és halkan dalolászva álltam be a zuhany alá, és még mindig vigyorogva, vizes hajjal jöttem ki onnan. Bevonultam a szobámba, felvettem a pizsamámat, aztán meg törökülésbe leültem az ágyamra. Erős kényszert éreztem rá, hogy írjak egy sms-t Dominicnak.
 " Szeretlek" - pötyögtem a telefonommal. Két percel később jött is a válasz.
 "Én is szeretlek. Köszönök neked mindent" - boldogan, mosollyal az arcomon ültem még pár percig, és szerintem így is maradtam még volna órákon keresztül, ha nem kopognak az ajtómon.
 - Szia - dugta be a fejét Nati. - Bejöhetek?
 - Persze, gyere csak. De miért nem alszol?
 - Aludtam, csak felébredtem, mert szomjas voltam, és láttam, hogy ég a villany. Gondoltam benézek.
 - Igen, éppen aludni készültem, csak gondoltam üldögélek itt még egy kicsit.
 - És milyen volt az este? - érdeklődött.
 - Nagyon jó volt. Képzeld, ott voltak a csajok is. Egyszer csak megjelentek a semmiből. Ők voltak a meglepetés.
 - Az jó. És sokan voltak?
 - Hát nem voltak kevesen, az is biztos. De...Igazság szerint nem voltunk olyan sokáig.
 - Na, mesélj! - vigyorgott.
 - Nem volt semmi, mielőtt arra gondolnál!
 - Mi is az az arra?
 - Tudod te azt nagyon jól. És nem is fogok neked magyarázkodni.
 - Oké, de akkor mi történt?
 - Semmi különös...Csak Dominic elvitt egy helyre, úgymond 'vacsorázni'. Csak nem tudom, hova. Valami Isten háta mögötti mezőre, vagy hova. Valami fantasztikus volt. Le volt terítve egy pokróc, körülötte pedig egy csomó mécses világított.
 - Jajj, de romantikus. És aztán mi történt?
 - Semmi. Csak ettünk és beszélgettünk. Aztán pedig... - itt elhallgattam, de folytatásképpen felemeltem a bal kezem, amin ott volt a gyűrű, amit Dominic adott. Valami csodálatosan nézett ki, és amikor csak rásütött a fény, csillogott az ujjamon. Natalie a szája elé kapta a kezét, hogy elnyomja valamennyire a sikolyát, aztán pedig amikor magához tért, a nyakamba ugrott.
 - Úristen, úristen, úristen, úristen...A hugomat eljegyezték, úristen úristen - örvendezett.
 - Igen, tudom - szorongattam még mindig, ahogy ő is engem.
 - Jajj, ez valami csodálatos - engedett el végül nagyot sóhajtva. - Jajj, mutasd azt a gyűrűt. Jajj, annyira szép. Gratulálok - ölelt meg mégegyszer.
 - Köszönöm - mosolyogtam.
 - És mikor akarjátok bejelenteni a nagy hírt?
 - Ööö...még nem most.
 - Akkor mikor?
 - Igazság szerint még nem akarom elmondani anyának. Neked mondtam el először.
 - Ne...Nem akarod elmondani neki? - habogott.
 - Én el akarom, de nem most. Még korainak tartom. Ezt a szépséget pedig sajnos addig le kell vennem az ujjamról. - sóhajtottam fel, majd lassan lehúztam az ujjamról a gyűrűt, és beraktam az éjjeliszekrényem fiókjába.
 - Én teljesen megértelek és rád bízom ezt, de előbb-utóbb úgyis el kell neki mondanod.
 - Tudom, és el is fogom, csak még nem érzem itt az idejét, érted?
 - Értem. És nyugi, én nem fogom neki elmondani.
 - Köszönöm - öleltem meg.
 - Na és most alvás - szólt rám szigorúan, majd felpattant az ágyról.
 - Értettem - húztam magamra a takarót és lekapcsoltam a lámpát.  
Életemben nem aludtam még ilyen nyugodtan és mélyen.




Reggel arra ébredtem, hogy valaki nyalogatja az arcomat. Nem volt túl kellemes ébresztő az biztos, de volt már rosszabb is.
 - Loona, menny már innen - toltam arréb a cicámat. Loona olyan szürke volt, mint a hamu, nagy, világoskék szemekkel. Három éve kaptam Natitól karácsonyra. Azóta már teljesen hozzám nőtt, úgy szerettem, mintha a tesóm lett volna. Kinyújtózott mellettem, ásított egy nagyot, majd leugrott, és kisétált az ajtón, ami résnyire nyitva volt. Ezek szerint már valaki benézett hozzám ma. Kikászálódtam az ágyból és nagy álmosan - úgy, ahogy voltam pizsamában - lebattyogtam a lépcsőn.
A lépcsőn már éreztem a konyhából szivárgó illatokat. Tojás. Anya tojást sütött, Nati pedig paradicsomot szeletelt a pultnál. Úgy látszik, ebben a családban én vagyok a későnkelő. Csak akkor vettem észre, hogy Dominic az egyik széken ül az asztalánál, amikor megdörzsöltem a szemem. Szinte azonnal jobb kedvem lett, az álmosság pedig hirtelen semmivé foszlott. Mosolyogva odasétáltam hozzá, ő is mosolygott.
 - Szia - adott egy gyors csókot.
 - Szia.
 - Hogy aludtál? - kérdezte halkan.
 - Jól. És te?
 - Én is. - mosolygott még mindig.
 - Mitől van ilyen jó kedved?  - kérdeztem.
 - És neked? - húzott magához. Lenézett a kezemre, majd megint vissza rám. - Hol van?
 - Le kellett vennem. Nem akartam, hogy anya meglássa.
 - Mit nem akartál? - kérdezte hirtelen anya.
 - Nem akartam sokáig aludi, mert akkor nem tudok holnap reggel felkelni. - füllentettem gyorsan. Az ilyen váratlan helyzetekben mindig jó voltam.
 - Igen, egyszer már voltalak fent megnézni, de még aludtál - mondta, miközben a tojást szedte ki egy tányérra. - Ha nem jöttél volna le, mire kész a reggeli, felküldtem volna Nataliet, hogy ébresszen fel. Azt pedig nem köszönted volna meg.
 - Így is ébresztettek. - ültem le Dominic mellé.
 - Kicsoda? - kérdezte anya.
 - Nyitva hagytad az ajtót, Loona pedig bejött és végignyalta a fél fejem.
 - A kis drága - mosolygott Nati.
 - Nagyon vicces. - gúnyolódtam, miután ittam egy kis narancslevet.
 - Mit csinálunk ma? - kérdezte Dominic reggeli közben.
 - Nem tudom, van ötleted? - hajoltam hozzá közelebb.
 - Há, ötletem éppen az lenne.
 - Nekem is. - vigyorogtam.
 - És mi? - kezdett hirtelen érdeklődni.
 - Hát...Ezt talán nem itt kéne megbeszélnünk. - Fogtam meg a kezét az asztal alatt.
 - Akkor felmegyünk? - kérdeztem.
 - Aha. - Vigyorogtam még mindig.
 - Mire készültök fiatalok? - kérdezte Natalie.
 - Ööö, felmegyek, átöltözök, aztán szerintem kimegyünk.
 - Mi meg elmegyünk Natival a városba. Vennem kellene egy ruhát arra a megbeszélésre, ami a jövőhéten lesz.
 - Oké, akkor majd találkozunk.
 - Szerintem én addig hazamegyek, és majd visszajövök ha elmentek.
 - Persze, menny csak, majd felhívlak.
 - Oké, szia - csókolt meg, majd elment.
 - Hé, Hayley! - szólt utánam Nati. Épp fel akartam menni az emeletre.
 - Tessék.
 - Mire készültök ti ketten? - Csak nem...? - húzogatta a szemöldökét.
 - Egy. Semmi közödd hozzá. Kettő. Most kérte meg a kezem. Én pedig várni akarok az esküvőig. Ő pedig szeret annyira, hogy ezt elfogadja.
 - Oké. De ha meggondolnád magad, és kérdésed lenne, tudod, hol találsz.
 - Köszi, de nem fogom. - azzal sarkon fordultam, és felmentem a lépcsőn.


Anyum és Natalie két óra múlva mentek el, és amint láttam eltűnni az autót, már nyúltam is a telefonomért. Dominic az első csörgésre felvette, és csak annyit mondott, hogy megyek, majd kinyomta a telefont. Mosolyognom kellett rajta.
Öt percel később csengettek, én pedig izgatottan szaladtam ajtót nyitni.
 - Elmentek? - kédezte rögtön. Még be sem jött.
 - Aha. - Ekkor hirtelen megfogta a derekam és betolt a küszöbről, majd csókolni kezdett. Az ajtó hangosan csapódott mögötte, ahogy belökte a lábával.
 - Hogy van a világ leggyönyörűbb menyasszonya? - mosolygott rám, miután lecsillapodott.
 - Jól, de örülnék, ha nem mondogatnád ezt.
 - De hát nincs itt senki. És olyan jól esik kimondani, hogy TE a menyasszonyom vagy. - kiabált.
 - Hát te nem vagy normális - feleltem nevetve.
 - Nem érdekel. Semmi nem érdekel, csak te. Most semmi nem fontosabb annál, mint hogy a feleségem leszel. - emelt fel, majd megcsókolt.
 - Dominic, hidd el, én is nagyon boldog vagyok, de mégsem ordibálok itt, hogy eljegyeztek.
 - Persze, akkor gyerek, ordibálj kint - húzott magával.
 - Hülye - nevettem és kihúztam a kezem az övéből. - Gyere, kapj el - hátráltam, majd felszaladtam a lépcsőn.
Nem hiába volt sportoló, már az emeleti folyosón utolért, és becipelt a szobámba. Lerakott az ágyam előtt, és mélyen a szemembe nézett. Lassan közeledett felém, majd megcsókolt. Hiába is tagadtam volna, mindig jól estek a csókjai és most nem is akarta abbahagyni. Csak csókolt és csókolt és csókolt, egészen addig míg már levegőt sem kaptam.
Szorosan magához ölelt, én pedig felraktam kezeimet a nyakára.
Lassan tolni kezdett hátrafelé, majd óvatosan ledöntött az ágyra. Hosszú percekig csak csókolóztunk, majd Dominic lassan végigsimított az oldalamon, nem is egyszer. Aztán benyúlt a pólóm alá, de mielőtt elérte volna a végcélját, elkaptam a kezét. A szemembe nézett.
 - Mi a baj? - zihálta. - Nem...nem akarod?
 - Akartam. Egészen tegnapig.
 - Ezt nem értem. - gördült le róla, majd felült. Háttal volt nekem. - Tettem valamit, ami...
 - Nem, dehogy is. Csak megkérted a kezem.
 - Még mindig nem értem. - fordította a fejét felém. Ennyire nehéz felfogása lenne?
 - Ha mondjuk tegnapelőtt kezdeményezel, akkor belemegyek. De Dominic, eljegyeztél. - úgy láttam, kezd neki derengeni.
 - Szeretnéd megvárni a nászéjszakát.
 - Pontosan.
 - Én, meg azt hittem, hogy te...
 - Mit?
 - Esetleg te még nem vonzódsz úgy hozzám, mint ahogy én, és ezt telj...
 - Hé, hé hé. - fogtam meg a kezét, és próbáltam a fejét felém fordítani. - Én szeretlek. És akarlak is. Nem is tudod mennyire, de szeretnék várni.
 - Megértelek. És köszönöm, hogy ezt kimondtad. Jó tudni, hogy te is úgy érzel, mint én. - közelebb csúsztam hozzá és megcsókoltam. Aztán bebújtam a karjai közé és mindketten hallgattuk a csendet, ami körbefont minket.


 - Nem érdekel, hogy alszik, azonnal szólj neki! - ordított valaki. Csak nagyon távolról hallottam a hangot.
 - John, léccives, higgadj le.
 - Te csak ne csitítgass engem. Hol van? Hol van? Ne próbáld meg rejtegetni előlem! - még mindig ez az ordibálás, de mostmár hangosabb lett.
 - Kérlek, menny haza és gyere vissza holnap. Addigra már biztosan józan leszel és tisztán tudsz gondolkodni.
 - Nem megyeksehova! Érted!? Sehova nem megyek a fiam nélkül. - Hirtelen bekúszott az agyamba, hogy ezt nem álmodom. Kinyitottam a szemeimet, és felültem. Dominic már ült és bámulta az ajtót. Talán azt várta, hogy mikor ront rá az apja.
Már közeledett. A kiabálások egyre hangosabbak voltak és a léptek koppanását éreztem magunk alatt. Gyorsan az ajtó elé ugrottam és ráfordítottam a zárat, sztán ekidőltem. Dominic odajött hozzám és megállt előttem.
 - Akármi is lesz, tudnod kell, én mindig itt vagyok melletted - fogtam két kezem közé az arcát. A pillantása elkínzott volt és fáradt. Tudtam, hogy már hetek óta nem alszik jól, csak néha-néha nálam tud pihenni egy kicsit. - Ha akarod, akkor még ma elszökünk. Vagy már a övő hónapban megtartjuk az esküvőt és elköltözünk. Amelyiket akarod. Csak te ne szenvedj tovább.
 - Annyira szeretlek - ölelt magához.
 - Én is szeretlek. - elengedett és újra rám nézett.
 - Nem tehetem meg veled, hogy itthagyj csak úgy mindent. Neked normális családod van, akik szeretnek. Nem okozhatsz nekik fájdalmat.
 - Érted megtenném. Ha tudnám, hogy többé nem fogsz szenvedni és nyugottan élhetünk majd, Istenbizony, megteszem.
 - Köszönöm - támaszotta homlokát az enyémnek. - Nem tudod, ez mennyit jelent nekem. Hogy van valaki, aki tényleg szeret és gondoskodik rólam. Ez több, mint amit valaha is reméltem. - Egy hatalmas csapódást hallottunk.
 - Elment - hallottam Nati hangját az ajtó túloldaláról. Megfordultam és kinyitottam.
 - Mi történt? - kérdeztem.
 - John egyszer csak berontott és üvöltözni kezdett, hogy hol van a fia. Csak úgy dőlt belőle a piaszag. Sajnálom, sógor.
 - Kösz - motyogta Dominic.
 - Natalie, ezt addig mondom, míg anya ide nem ér. Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk sokáig itt maradni. Vagy egy hónap múlva megtartjuk az esküvőt és elköltözünk, vagy még ma elmegyünk.
 - Ő tudja? - kérdezte Dominic.
 - Ne haragudj, de elmondtam neki.
 - Semmi gond, Adam is tudja. Ő volt Dominic legjobb barátja.
 - Anya nagyon ki lenne akadva, hogyha egy szó nélkül itthagynád.
 - Tudom, de nincs más választásunk... - hallottam, ahogy anya jön fel a lépcsőn, majd megjelent a folyosón. 
 - Apád igen...temperamentumos. - áltt meg előttünk.
 - Igen, tudom. Sajnálom. - láttam rajta, hogy tényleg bántja a dolog és mintha szégyellné is magát érte. Átöleltem a derekát, hogy valamennyire támogassam. 
 - Nem tehetsz róla. Sajnálom, hogy ilyet egyáltalán meg kellett élned.  - anya válasza meglepett. Együttérző volt és tényleg sajnálta Dominicot. - Ha akarsz, ittmaradhatsz ma éjszakára.
 - Köszönöm, de nem. Este haza fogok menni. Addigra talán lenyugszik.
 - Rendben, de vacsorára azért maradsz?
 - Köszönöm, az jó lenne.
 - Rendben - mosolygott, majd elmentek Natival. Tudom, hogy anyám szereti Dominicot, csak próbálja a kemény anya szerepét mutatni, mint ahogy azt apámnak kellene. Pedig apu szeretné Dominicot, ebben biztos voltam.
 - Hogy vagy? - zártam be az ajtót, majd felé fordultam.
 - A körülményekhez képest jól. Azt hiszem...De mindenképpen sokat segít, hogy itt vagy. Érzem, hogy belül támogatja valami a lelkemet.
 - Ha akarod, örökké itt leszek.
 - Az nagyon hosszú idő.
 - De ha veled vagyok, akkor semmi sem hosszú. Bárhova elmennék veled és bármit megtennék, hogy boldog legyél.
 - Ennél többet nem is kérhetek - suttogta, majd szorosan megölelt.


 - Biztos, hogy nem szeretnél maradni? - kérdezte tőle anya a vacsora után.
 - Köszönöm, de nem. Így is eleget tettek értem.
 - Semmiség volt - mosolygott anya. Rá sem ismertem.
 - Jó éjszakát és köszönöm a vacsorát.
 - Jó éjt, Dominic. - mondták kórusban Natival.
 - Minden rendben lesz? - kérdeztem tőle az ajtóban.
 - Hát...nagyon remélem. - mosolygott egy keveset.
 - Ha van valami, akármi, akkor csak gyere át. Ígérd meg, hogy átjössz.
 - Megígérem.
 - Szeretlek. - öleltem meg.
 - Én is szeretlek. - fúrta bele arcát a nyakamba. Aztán gyorsan megcsókolt, majd kilépett az esőbe.


Nem tudtam elaludni. Nagyon sokáig forgolódtam, de sehogy sem akartak leragadni a szemeim. Egyfolytában járt az agyam. Dominicon, az esküvőn, a költözésen...Hogy milyen lenne, ha nyugodtan házasodnánk össze. A család eggyüt lenne, mi meg boldogan állnánk az oltár előtt, és mosolyogva mondanánk ki az igent. De az egészet csak elrontja ez a családi probléma. Nem hibáztatom érte Dominicot, hiszen ő nem tehet róla, hogy az apja ilyen.
Éjfél körül elnyomott az álom, de még alvás közben is éreztem, hogy nem vagyok nyugodt.
Egy-két órával később pattogó hangot hallottam. Ébredtem már erre máskor is, amikor Dominic dobálta kővel az ablakomat. A zaj most is ugyanilyen volt. Felpattantam, és odasiettem az ablakhoz, majd kinyitottam.
 - Szia! - mondtam nem túl hangosan.
 - Szia. - hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben.
 - Valami baj van? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
 - Mennyünk el - tátogta, és láttam rajta, hogy nagyon megviselt. - Kérlek, gyere velem és szökjünk el.
 - Megyek  - mondtam, majd hátraléptem, hogy bezárhassam az ablakot. Elővettem a sporttáskámat, és gyorsan elkezdtem bedobálni a ruháimat. Miután eleget pakoltam belőlük, felöltöztem, és beosontam a fürdőszobai dolgaimért.
A lépcsőhöz érve elkapott a bűntudat. Tényleg köszönés nélkül akarok elmenni? Ezt nem tehetem meg sem velük, sem magammal. 
Először Nati szobájába mentem be és adtam neki egy puszit. Aztán anyához mentem, ahol már elejtettem pár könnycseppet is. Szegény olyan nyugodtan alszik, nem is sejt semmit. Nem akartam sokáig időzni, mert akármelyik pillanatban felébredhetnek. Az előszobában megírtam a búcsúlevelet, aminek a szövegét - nem is tudom, miért - már nagyjából összeraktam magamban. Szinte olvashatatlanul lefirkantottam a fejemben levő zavaros gondolatokat egy papírra, majd egy nagy sóhajjal kiléptem a házból. Dominic a kocsinak dőlve várt, amikor pedig odaértem hozzá, gyorsan megölelt, majd berakta a csomagomat a csomagtartóba. Mielőtt beültem volna az autóba, még utoljára a házra néztem. Annyi minden köt ide, és most mégis itthagyom. Sok kedves, szép, fájó, de ugyanakkor mind jó. Nem nézhettem tovább. Nem volt szabad. Gyorsan beültem a kocsiba, és bezártam az ajtót. Még véletlenül sem néztem máshova, csak előre. Nagy erőfeszítésembe került, hogy visszatartsam a könnyeimet előtte. Nem láthatta, hogy gyenge vagyok, mert akkor nem mehettem volna vele. Én azonban nem birok nélküle élni. Nem vagyok hozzá elég erős. 
 Dominic megfogta a kezem.
 - Szeretlek - mondta. - Biztos, hogy ezt akarod?
 - Szeretlek. - mondtam, majd én indítottam be az autót helyette. Ez elég bizonyíték volt neki, és lassan elindultunk. 
Ahogy nőtt köztem és az otthonom között a távolság, úgy nőtt a fájdalom a lelkemben is. Egy új élet, új lehetőségekkel. Most fogjuk megalapozni a saját családunkat. 
 - Köszönöm - mondta, miután felmentünk az autópályára. 
 - Szeretlek - válaszoltam. Nem akartam tőle megkérdezni, hogy mi történt. Pontosan tudtam, hogy el fogja majd mondani, de most sem a hely, sem az idő nem alkalmas. 
 - Szeretnék neked mondani valamit.
 - Hallgatlak - mosolyogtam rá.
 - Képzeld, múltkor elmentem a...
Már nem hallottam többet, mert egy hatalmas ütést éreztem a fejemnél, és hallottam, ahogy a kocsi kerekei felvisítanak. Az utolsó, amire emlékszem, az egy erős fény volt, és hogy Dominic kezei még mindig az enyémen van.